76/10 - Nola Kyle

Mélységekből feltörő hangos sóhajjal olvadtam kimerülten a karjaiba. Talán még az elmúlt pillanatoknál is erősebb, varázslatosabb volt az az ölelés, mellyel Peter magához szorított. Egyszeriben mindennél és mindenkinél közelebb éreztem magamhoz.
Már nyugodtabban vettem a levegőt, mikor újra fölém hajolt. Szerettem volna visszabújni hozzá, kezem magától emelkedett föl, hogy tenyerem lágyan az arcára boruljon. Közben újra éreztem leheletfinom simogatását, lehunyt szemmel élveztem, ahogy ujjai bebarangolják bőröm. Kellemesen beleborzongtam, mikor hajamba tévedt. Csókja most nem a testemre hatott, mindkét kezemmel arcát círógattam már kedvesen.
Még most is sikerült futó remegésbe borítania a testem, aztán egyszercsak eltűnt rólam a pizsamám maradéka, ahogy az övé is. Újra szédületes táncot jártak gyomromban a pillangók, de velük egy időben felébredtek kétségekbe döntő érzeteim is. Tudtam mi következik és ez vágyakozáson túl megijesztett. Olyan váratlanul jött ez az éjszakai élmény, nem éreztem úgy, hogy valóban felkészültem volna rá, tényleg ezt akarom, itt és most. Ajkaim újra sóhajok hagyták el, viszont már egyetlen csókja sem volt képes átmosni elmém, elfeledtetve velem kételyeim és félelmeim. Mivel most már nem tartottam tőle megpróbáltam áttörni a férfi erőteljes hatásán.
- Peter... - nyögtem, de egy pillanatra nem tudtam folytatni miatta. - Ne... - mondtam erőtlenül, de mikor megéreztem a közeledését, hogy félretolja lábam kicsit riadtabban szólaltam meg. - Ne, kérlek...

Még rezonált az érintésemre, még hatottam rá, de valami megváltozott. Át akartam gondolni, vajon mi, de tenyere az arcomon és lágy, már-már szerelmes csókja kisöpörték a gondolatokat a fejemből. Éreztem, hogy a vágy sürget, hogy a csípőm mozogni akar, hogy meg akarom végre tapasztalni, milyen igazából Nola, de ez a csók elvette a dolog élét, lekötött, és kissé megnyugtatott. Aztán vége lett, és a vágy újra bekebelezett
Finoman toltam félre a lábát, és hallottam, ahogy kimondja a nevem. Lassan közeledtem hozzá, óvatosan. Aztán megértettem, hogy mit mondott. Megdermedtem, és a szemébe néztem. Az óriásira tágult, és még a félhomályban is ki tudtam venni benne a rémületet. Megértettem, hogy Nola pihegése most már nem a vágynak, hanem a félelemnek szól.
Kellett még néhány másodperc, míg elmém ködös zugaiban felderengett a megoldás. Akkor hangosan fújtam ki a levegőt, és feszült izmaim elernyedtek. Kicsit elhúzódtam Nolától, de tenyeremet az arcára borítottam, rá mosolyogtam, és végtelenül gyengéden megcsókoltam.  
Tompa csalódást éreztem, ami odalent lüktetésé állt össze, de igyekeztem nem foglalkozni vele. Helyette megint az oldalamra gördültem, és a karomba vontam a lányt. Még mindig reszketett. Mindkét kezemmel átöleltem, és egy finom, megnyugtató csókot adtam a nyakára.
- Még nem voltál férfivel.- nem kérdés volt, inkább kijelentés - Semmi baj.
Öleltem őt tompán sajogva, és legszívesebben azt mondtam volna most, hogy szeretem. Ezért volt olyan félszeg, ezért volt az első néhány csók furcsa. Hiszen neki mindez az első volt. Megint megcsókoltam őt, most az arcát, és simogatni kezdtem a hátát, hogy megnyugtassam.

Először csak még inkább megijesztett a reakciója. Mozdulatlanná vált, sokára engedett fel, akkor is fújtatott egyet és eltávolodott tőlem. Úgy éreztem borzalmas dolgot tettem. Nem láttam jól a félhomályban, riadalmam pusztán az arcomra tett tenyere csökkentette. Kezére tettem az enyém, s csak ezek után következő finom csókja kezdte eloszlatni félelmeim. A karjaiban újra helyére zökkent a világom, de a rémületem utóhangjai uralták még testem.
Peter közelsége, testének forrósága, és nyugodt, hűvös hangja nyugtatott meg végül egészen.
- Sajnálom - suttogtam az éjszakába, s magamban nem tudtam tagadni, hogy bántam a gyávaságom, vágytam volna a folytatásra. És mégsem. Most nem.
Karjaimmal átöleltem, testünk egymáshoz simult, s feszülten vártam tőle még valamit. Valóban minden rendben? Hogy élte meg mindezt? Csalódott? Mit hoz majd a holnap?
Közben éreztem, ahogy kellemes fáradtság járja át tagjaim.

A tenyeremre borított tenyere mély hatást gyakorolt rám. Csak néztem a kezeinket, és alatta az az arcát, melyen még mindig ijedelmet láttam.
Közelsége, bújása most nem tett jót. Tudtam, hogy őt megnyugtatja, de engem meztelen testének érintése csak még tovább tüzelt. Lehunytam a szemem, és vettem egy mély levegőt. A tompa sajgás megmaradt, de valahogy lényegesebb lett Nola suttogása és az, hogy öleljem őt.
Kezem sokadszorra is hajába tévedt. A fürtök megint csapzottak voltak, Nola egészen kimelegedett. Másik kezemmel fogtam a takarót, mely mellettünk hevert, és magunkra vontam.
Halvány csókot adtam a szájára, majd mosolyogva szólaltam meg.
- Nincs mit sajnálnod, Nola. Semmi baj. Ha kicsit gondolkodom, előbb is rájövök, és biztosan óvatosabb lettem volna. Rendben vagy?
Ujjaim a hajfürtjeivel játszadoztam, és az emésztő vágy is lanyhult kissé, bár tudtam, nagyon kevés kéne, hogy újra fellángoljon. Másik kezem a hátán siklott fel és alá, lassan, mintha ezer és ezer éjjel óta mindig ezt csinálná, mintha mindig is ezt a nőt simogatta volna álomba.

Volt valami bensőséges varázsa annak, ahogy betakart, az alig érezhető csóknak az ajkaimon, és kellemes zengésű nyugodt szavainak. Kérdésére egy mosolygós hümmögéssel feleltem, hogy minden rendben. Legszívesebben elnevetgéltem volna azon, hogy milyen figyelmes, lágy belsőt takar Peter rideg és mogorva külseje. Nem mintha most már sikerült volna kiigazodnom rajta. De nem is nagyon törtem a fejem miérteken.
Hirtelen zuhant rám a fáradtság következő szintje, de ennek ellenére könnyednek éreztem magam. Talán eddig példátlanul. Egyszerűen csak jó volt minden. Fejem mellkasának döntöttem, belemerültem illatába, forró ölelésébe. Lélegzetvételeim egyre lassultak és mélyültek. Ő a hajammal játszadozott, ezt halk dorombolással élveztem, simogatásait a szellő finomságával viszonoztam a hátán.
- Hogy szerezted őket? - kérdeztem meg álmosan, miközben végighúztam ujjam az egyik szörnyű hegen.

Egyfajta nyugalom szállt rám, nem tudtam volna pontosan megfogalmazni, milyen vagy miféle. Éreztem a mellkasomon Nola egyre lassuló, megnyugodó légvételeit. Hallottam a torkából feltörő elégedett kis hümmögéseket, és valamiért egy macska jutott eszembe. Elmosolyodtam a sötétben. Puha haja takaróként omlott a kezemre, forró bőre langyossá hűlt nyugtató érintésem alatt. Újra megcsókoltam, épp csak ajkaimat érintettem az övéhez.
Nem tudtam volna megfogalmazni, milyen hangulatba kerültem. Talán a legjobb kifejezés, hogy otthon voltam.
Gyengéd érintése végigfutott a hegeimen, és ez valamiért megmozgatta aludni készülő vágyaimat. Elnyomtam őket, és egy percig csendben gondolkodtam, mennyit mondhatok el Nolának. Végül csak beszélni kezdtem.
- Még gyerek voltam, amikor anyámat megölték - kezdtem - Láttam az egészet. Ez a két heg két korbácsütés nyoma. A gyilkosaitól kaptam őket.
Arcomat nyakhajlatába temettem, és lágyan megcsókoltam a bőrét. Hallgattam egy kicsit, majd hallottam, hogy önkéntelenül folytatom.
- Azóta ketten vagyunk az öcsémmel. Pár éve költöztünk át a Gettóba.
Kezem nem állt meg, tovább bóklászott Nola hajában. Most nem fájtak annyira az emlékek, mint máskor.
- És veled mi a helyzet?

A csöndben eltöprengtem azon, hogy a sötétben mi ketten egészen kiszakadtunk a világból. Nem a zene, hanem egy másik ember által. Különleges, fura élmény volt. A gyengéd csókjától kiszaladt pár nevetésre emlékeztető hang ajkaim közül. Jó kedvem volt.
De aztán komolyabb téma következett, jeltelenül olvadt le arcomról mimikám könnyedsége. Szavainak, az emlékeinek súlyától elbújt a nyakamban. Ösztönösen öleltem át óvón a fejét, kedvesen matattam tincseivel. Ezt jelentette a Perem, nem feleltem szavakkal semmit az elhangzottakra. Nem volt mit. Hogy sajnálom? Számítana, változtatna bármin? Jakere gondoltam, a ketrecre. Peter arcára siklott kezem, ott megállt, hüvelykujjam simogatta bőrét. Észrevehetetlen finomsággal öleltem szorosabban magamhoz. Percekig nem válaszoltam a kérdésére, csak csöndben tartottam őt, szemeim közben lehunytam.
- Félek, hogy mi is ketten maradtunk - suttogtam végül nagy sokára.

Nola soha nem tapasztalt gyengédséggel ért hozzám, és éreztem, hogy megremegek, de ezúttal nem a vágytól. Arcomon sikló ujja, hajamban cirógató keze mind-mind új élmény volt számomra. Megmozdultam, csak, hogy közelebb érezhessem őt magamhoz. Fájdalom szúrt az oldalamba, ahogy a takaró anyaga végigdörzsölte összevarrt, érzékeny sebemet. Halkan felszisszentem.
Megcsókoltam Nola nyakát, inkább vigasztalóan, mint bármi más céllal. Simogató kezem megpihent szép ívű csípőjén. Kiérződött hangjából a szomorúság, és nem tudtam, mit kellene mondanom. Valószínűleg igaza van, és ketten maradtak. Inkább én sem szólaltam meg, ahogy ő sem tette. Talán ez minden, amit egymásnak adhatunk most.
Ujjaim a csípőjét cirógatták, észre sem vettem, hogy mozognak, csak percek múltán. Forrón lélegeztem a nyakába, és néha egy-egy kis csókot is adtam rá. Nem mozdultam, nem akartam elengedni őt. Jó volt összefonódni vele, a karomban tartani sérült, sovány kis testét, és úgy érezni, legalább most, legalább itt megvédhetem őt a rossz dolgoktól.

A bennsőséges pillanat nyugalma, a Peter jelenlététől, karjaitól, érintéseitől érzett biztonságérzet mind elősegítette az álom elhatalmasodását. Lassan elszenderedett az elmém a kellemes csöndben, pedig tudtam, hogy valamit elfelejtettem. Talán percek, talán órák teltek el, mikor hirtelen rémülten megébredtem, lehet épphogy csak átléptem a tudatalatti birodalmának határát, mikor visszarántott valami a valóságba. Szívem hevesen vert az erőszakos visszatéréstől.
- A sebed! - szólaltam meg fennhangon ijedten, szégyelltem, hogy megfeledkeztem róla. Nem törődve az ölelésével leromboltam a pillanatot és felültem. Kutakodtam egy keveset az ágy melletti asztalkán, levertem valamit, végül egy kisebb lámpát felkapcsoltam. Megdörzsöltem a szemem a fénytől, kimorzsoltam belőle egy kevéske álmot is, majd reszkető tagokkal kimásztam az ágyból, hogy a konyhába suhanjak. Az elsősegélycsomaggal tértem vissza Peterhez.
- Kérlek ülj fel, vissza kell kötöznünk a sérülésed - pillantottam rá szigorú tekintettel és elásítottam magam.

Csend ereszkedett ránk, amit csak Nola nyugodt szuszogása és az én mélyebb lélegzetvételeim színeztek halk hangokkal. A lány arca most békés volt, szeme csukva, mellkasa egyenletesen mozgott, simult az enyémhez, majd távolodott el tőle. Még mindig a haját cirógattam, de egyre lassabban. Néztem őt, és gondolkodtam, de éreztem, hogy a fáradtság lassan engem is le fog gyűrni.
Félálomból eszméltem fel arra, hogy Nola felül. Hirtelen nem tudtam, mi történik, aztán zajt hallottam. Fény öntötte el a szobát, és lehunytam a szemem.
- Nola... -kezdtem, de már nem volt az ágyban.
Mire egyáltalán összeszedtem magam annyira, hogy felkeljek, már vissza is tért. Kezében a rég elfeledett elsősegélycsomagot pillantottam meg. Kérésére sóhajtva felültem.
- Muszáj ezt most? - kérdeztem - Ráért volna reggel is.
Pillantásom meztelen felsőtestén barangolt, nagy nehezen szakítottam csak el onnan, hogy a szemébe nézhessek. Éreztem, hogy megint éledezik a vágyam Nola iránt.

Gyorsan visszakaptam magamra a pólóm és nadrágom, mellé ültem az ágyon, ölembe vettem az elsősegélycsomagot és csúnyán pillantottam Peterre, hogy neki ráér reggelig szabadon egy friss sérülés.
- Aludj és hagyj dolgozni - tettem kezem szemére jelzésértékűen, de a megrovó utasítás mosolygó hangon csengett. Újra ásítottam és kiválogattam a kötszereket, sebtapaszokat a dobozból. Úgy tűnt Peter vigyázott a sérülésére, még mindig jócskán látszott rajta a fertőtlenítő okozta színes folt. Ettől még borzasztóbban nézett ki, de legalább rendben volt. Az összehúzott bőrtől, kiálló vastag cérnadaraboktól viszont kissé émelyegtem. És képes lett volna így aludni! Már az is meglepett, hogy milyen élénk volt a sérülése ellenére.
Gondba estem, mikor a hagyományos kötszerre pillantottam. Biztos voltam benne, hogy nem fogom tudni úgy visszavarázsolni rá, ahogy az orvos. Végül egy nagyobb, kifejezetten sebekre alkalmazott tapasz mellett döntöttem. Azt írta a csomagján, hogy védelmet nyújt, a levegőzést is biztosítja, ráadásul könnyen kezelhető, és fájdalomcsillapítóval volt átitatva. Végtelenül óvatosan használtam fel Peteren. Utána csöndesen figyeltem egy darabig a területet, a munkám, és elégedett voltam vele.
- Jó? - kérdeztem meg azért bizonytalanul.

Enyhe csalódottsággal figyeltem, ahogy felöltözik, de nem tettem szóvá. Amikor szememre rakta a tenyerét, megfogtam, a számhoz vontam és belecsókoltam, aztán elengedtem, hadd tevékenykedjen. Kezemmel inkább combját cirógattam szórakozottan.
Láttam rajta, hogy nincs hozzászokva az ilyesmihez. Ehhez képest mégis hősiesen tűrte a dolgot, és most már ráadásul másodszorra. Bizonytalanul válogatott a kötszerek és tapaszok között. Végül egy nagy sebtapasz mellett döntött, amit végtelen gyengédséggel simogatott fel rám. Mosolyognom kellett az óvatosságától.
- Jó - bólintottam halvány mosollyal - Köszönöm szépen.
Nyakára borítottam tenyerem, hüvelykujjammal az arcát cirógattam. Finoman közelebb húztam magamhoz, és megcsókoltam, ezúttal igazán, hosszan. Utána hátra dőltem, úgy, hogy Nola feje a mellkasomra kerüljön. Ujjaim már a szokásos módon utat találtak fürtjei közé, másik kezem az oldalát simogatta finoman, felgyűrve kissé a pólóját. Élveztem puha bőrének, kusza hajának érintését, önmagában azt, hogy megérintek valakit. Hallgattam.

- Szívesen - mosolyogtam rá fáradtan. Érintése újra kellemes borzongást váltott ki bennem, csókja megint elkábított. A belsőm lassan kavargott tőle, pillekönnyű táncot járt. Korábban elképzelni sem tudtam, hogy valaki ekkora hatással lehet rám. Mikor hátradőlt leraktam a dobozt és oldalra nyúlva lekapcsoltam a villanyt, majd bebújtam mellé a takaró alá. Fejem mellkasán pihent, ásításomtól megteltek könnyel a szemeim, újra éreztem a közelgő álmot. Felderengett előttem, ahogy tenyerembe csókolt, s önkéntelenül zártam ökölbe kezem mellkasán, mintha megőrizhetném benne a gesztust. Az elalvás határán a kusza gondolataim elkalandoztak, egészen a megismerkedésünkig. Azt már tudtam, miért szállított le a "barátjának". De most hirtelen, ahogy így feküdtünk, rájöttem, hogy pont a lényegtelen kérdést tettem fel neki a kocsiban.
- Miért mentettél meg? - szólaltam meg álmosan, bíztam benne, hogy még nem aludt el.

Megint a kellemes sötétség borult a szobára, ami tudtam, hamarosan, ahogy szemem hozzászokik a fényviszonyokhoz, félhomállyá szelídül majd. Ezúttal Nola volt az, aki betakart mindkettőnket. Ásítása elárulta, hogy nagyon fáradt. Én is az voltam, nem bántam volna egy kis alvást. Nola apró mozgásai, lélegzete a bőrömön, hajának csiklandozása a mellkasomon kellemesé tették a fekvést a sötétben. Most már nem simogattam őt, csak a csípőjén nyugtattam egyik kezem, a másikkal pedig megfogtam az ő kezét.
Eltelt így egy kis idő. Amikor Nola megszólalt, kicsit összerezzentem: a gondolataimba merültem, és azt hittem, a lány már alszik. Nem válaszoltam azonnal, előtte alaposan megfontoltam a kérdését.
- Azt tudnod kell, hogy nem vagyok hős. -kezdtem őszintén - Másvalakit lehet, hogy ott hagytam volna. Nem biztos, de lehet. Nem szoktam kockázatot vállalni.
Oldalra fordítottam a fejem, és megcsókoltam Nola fejének tetejét. A hajának kellemes illata volt. Mélyen belélegeztem ezt, mielőtt folytattam volna.
- Volt egy pillanat, amikor a kamerába néztél... Volt a pillantásodban valami. Nem igazán dac... Te talán annak hitted. De valami igazi erőt láttam, olyasmit, amit még soha senkiben. Előtte rám is néztél így, de nem ennyire kifejezően talán... Nem tudom.
Sohasem voltam a szavak embere. Nehezen fejeztem ki magam mindig is, és ezt most nagyon éreztem. Nem tudtam világosan kifejezni a gondolataim.
- Szóval valami egészen különlegeset láttam a szemedben, és egyszerűen csak tudtam, hogy bárki vagy, bármilyen és bármit tettél, nem hagyhatom, hogy ez a különlegesség eltűnjön a világból. Neked... Neked létezned kell. - fejeztem be rekedten és esetlenül.

Nagyon álmos voltam, de minden erőmmel koncentráltam a válaszának kifejtésére. Nehezen tudtam megérteni a mondanivalóját, mivel azt hiszem ő sem egészen volt tisztában vele. De végül megérte türelmesen végighallgatni. Senki sem mondott még nekem ilyen szépet. Senki sem látott még bennem ilyesmit korábban. Egészen mélyen meghatott, és zavarba is hozott, ötletem sem volt mit lehetne erre válaszolni. De nem sokáig gondolkodtam ezen, a testem szinte magától felelt szavaira. Feljebb húztam magam, fölé hajoltam, fülem mögé tűrtem a körénk hulló hajam és megcsókoltam. Csöndben, hálával. Közben egyetlen pillanatra sem nyitottam ki a szemem a sötétben. Összezárta az álom, de szükségtelen is lett volna. Hiszen éreztem. Mindennél jobban éreztem Peter létét, és azt hiszem ezt nem a testére, a fizikai valójára értettem. A hosszú, finom csók után szeretettel helyeztem arcára a kezem a vakságban, ujjammal simogattam végig szemöldökét, arccsontját. Majd visszahajtottam fejem a mellkasára.
- Köszönöm.

Amikor utolsó szavam is elhalt a sötétben, csend ereszkedett ránk. Elnyúlt, beburkolt minket, és amikor megéreztem Nola mozgását, már majdnem aludtam. Nem tudom, mennyi idő telhetett el igazából, talán csak másodpercek. Nolával egy kicsit mintha még az idő is másmilyen lett volna.
A félhomályban láttam őt, láttam, hogy nincs nyitva a szeme, és éreztem puha ajkainak érintését is. Azt hittem, a csók fel fog tüzelni, megint kívánni fogom majd őt, de meglepetésemre nem ez történt. Ebben a csókban nem volt semmi szenvedély. Volt viszont benne valami, amit nem tudtam megnevezni, mert még sohasem találkoztam vele.
Aztán Nola olyat tett, amire nem is igazán számítottam. Kedves ujjainak érintése olyan érzéseket kavart fel bennem, mint a csók, csak talán még erősebben, még mélyebben. Nem mozdultam, talán nem is tudtam volna, egyszerűen csak lehunyt szemmel próbáltam ebből az élményből minél többet magamba szívni, elraktározni. Különleges volt, akár maga Nola.
Amikor végül feje megpihent a mellkasomon, végre rájöttem, hogy mi is történik velem. Nem hagyhattam meghalni őt, nem hagyhattam utána sem magára, és nem fogom most már soha többé... Nem tudom, hogyan vagy miként, és főleg azt nem, hogy miért, de Nola az életem részévé vált. Valamivé, ami az enyém, mégis független tőlem, akire vigyáznom kell, és aki rám vigyáz. És akkor egyszeriben mégis beúszott tudatomba az a szó, amivel az egész élményt le tudom írni: teljesség.
- Én köszönöm - suttogtam, majd elaludtam.
Soha még nyugodtabb álmom nem volt, mint aznap éjjel.

Még szürkéllett az ég, mikor felébredtem. Egy darabig nem mozdultam, élveztem Peter ölelését, testének melegét, karjának súlyát. Nem láttam az arcát, csak hallgattam szívének nyugodt dobbanásait, szabályos lélegzetvételeit. Ahogy felderengtek előttem az éjszaka eseményei önkéntelenül pirultam el, s a fantáziaképek hatást is gyakoroltak rám. Felpillantottam Peter arcára és elmosolyodtam. Annyira varázslatos volt, hogy ki se szerettem volna mászni az ágyból. Már egészen világos lett a szobában, mire megtettem. Óvatos mozdulatokkal siklottam ki a karjai közül, s a takaró alól. Megigazítottam a pizsit magamon, Peter keze ügyébe helyeztem az ő ruháit és újra rá pillantottam. A mosoly állandósult miatta az arcomon. Gyorsan még egyszer az ágyra támaszkodtam és finom puszit nyomtam az arcára titkon, majd kisuhantam a szobából. Ha ébren lenne sose tennék ilyet. Az olyan... ciki...
Felöltöztem, Mollyt is felébresztettem, elkészültünk és megreggeliztünk. Megpróbáltam figyelni, hogy mikor ébred meg Peter, szerettem volna elkerülni a Mollyval való találkozását. Hiába mindennek, azért fő az óvatosság.

Azt álmodtam, hogy Nolával és Zack-el sétálok egy utcán, ami sokkal tisztább és szebb volt, mint bármi, ahol eddig jártam. Napfény zuhogott ránk a tiszta kék égből. Nola lépkedett középen, egyik keze Zackét fogta, másik az én markomban veszett el.
Szomorúságot éreztem, amikor felébredtem, főleg, mert egy pillanatig azt hittem, hogy Nolát is csak álmodtam. Aztán ébredező agyam lustán a felszínre lökte a tegnap éjszaka emlékeit, és én elmosolyodtam. Felültem és nyújtóztam egyet. Fájdalom szúrt az oldalamba, emlékeztetve rá, hogy vigyáznom kell magamra. Megvizsgáltam a tapaszt, és elmosolyodtam az emlékre, milyen óvatosan rakta fel Nola.
Kikászálódtam az ágyból, és körülnéztem. Ez a szoba is éppolyan eklektikus volt, mint a lakás többi része. Úgy tűnt, Nola ebben a kiismerhetetlen káoszban érzi jól magát. Megcsóváltam a fejem, és sebtében csináltam valami rendnek nevezhetőt.
Sok kedvem nem volt visszabújni a tegnapi véres pólómba, hát inkább azt a sima feketét öltöttem fel, amit Nola adott este. Kicsit nagy volt, de jó. Utána pedig mentem, hogy megkeressem Nolát.
Hangokat hallottam a konyhából,és megtorpantam. Nola türelmetlennek tűnt, a másik hang pedig, egy kislány vékony hangja, mintha ellenkezett volna. Vártam egy kicsit, de mire benyitottam, csend lett, és Nola egyedül volt a konyhában.
- Jó reggelt - mondtam, és hozzá léptem. Karjaim a derekára fonódtak, és lágyan megcsókoltam. Utána sem engedtem el, csak halvány mosollyal a szemébe néztem.
- Hogy aludtál?
Körülnéztem kávét keresve, és közben elléptem a lány mellől. Ujjaim kedvesen cirógatták végig a hátát, ahogy eltávolodtam.
- Miért rejtegeted előlem a kicsit? - kérdeztem szelíden, kávéfőző vagy legalább egy régimódi lombik után fürkészve.

Hallottam, hogy Peter felébredt és pakolászik a szobában, ezért megsürgettem Molly-t. Összepakoltam neki a maradékát, felállítottam az asztaltól és a reggelijével együtt indítottam a szobája felé. Persze ellenkezett, de nem tűrtem ellentmondást. Mire Peter kilépett a konyhába ő már bezárkózott.
- Jó reggelt - köszöntöttem vendégünket megszokásból, ideges gondolataim másutt jártak. Ezért sem voltam felkészülve a közvetlen közeledésere. Meglepet. Az ölelés, a csók édes borzongást sarjasztott bennem, akárcsak éjszaka. Utána, mikor szemembe nézett elpirultam. A lélekjelenlétem viszont nem vesztettem el.
- Jól, és te? - csevegtem tovább anélkül, hogy valóban a beszélgetésre figyeltem volna, valami nagyon nem tetszett a viselkedésében. Ahogy ellépet mellőlem és végigfuttatta a tekintetét a konyhán, ahogy félvállról feltette a dühítő kérdését. Rögtön nagyképűen átvette a kölykök felett az irányítást. Pedig tudtommal nem adtam át neki a gyeplőt, megtűrt vendégként lépett a házunkba. Bármi is történt éjszaka. Szempillantás alatt húzott fel.
- Így is túlságosan otthon érzed magad - feleltem csak épp az előszelét kiengedve a bennem fortyogó felháborodásnak. - Foglalj helyet, - húztam ki kellemetlenül hangosan a széket - és ha szeretnél valamit, szólj - szögeztem le farkasszemet nézve vele. Azt hiszem egy kicsit megijesztet. Felmerült bennem a kétség. Talán hatalmas hibát követtem el előző nap. Ettől a gondolatomtól a sírás kerülgetett, ez viszont csak meg inkább dühített.

A csók után ijesztően gyorsan kezdtek elromlani a dolgok. Csípős megjegyzésére felvontam a szemöldököm. Túlságosan otthon érzem magam? Vetettem egy hideg pillantást a székre, de nem ültem le. Kifejezéstelen arccal néztem a lányra, és álltam a pillantását. Dühöt láttam a gyönyörű kék szemekben, és nem értettem, mit rontottam el.
- Nagyon kedves vagy, de nem szeretem, ha kiszolgálnak. Nem várom el senkitől.
Inkább a konyhapultnak dőltem, és karba tettem a kezem a mellkasom előtt. Végre megtaláltam a kávét, de elment tőle a kedvem. Az egész éjszaka és a reggel kellemes nyugalma elszivárgott belőlem, lassan, mint a sebből a vér. Úgy vettem észre, Nola máris megbánta a történteket. Világos. Engedett, amikor gyengédségre volt szüksége, de már megkapta, amit akart.
Ellöktem magam a pulttól, és Nolát messze elkerülve az asztal túloldalán indultam el. Indulat feszítette a mellkasomat, visszatért, mint valami régi, megszokott fájdalom. Ha mást nem, annyit köszönhettem Nolának, hogy elűzte néhány órára.
- Nem akarok gondot okozni - mondtam kifürkészhetetlen arccal - Jobb, ha elmegyek.
A kilincsre tettem a kezem, de aztán eszembe jutott valami.
- Este te vezettél - mondtam visszafordulva - Kellene a kocsikulcsom.