Orvosi rendelő

A sokszor sugárfertőzött vagy torzult betegeket nem szívesen fogadják más kórházakban, nekik be kell érniük ezzel a rosszul felszerelt kis rendelővel. A gyógyszer ritkaság, az operációhoz való érzéstelenítő is csak egy üveg ital, már ha a páciensnek szerencséje van. Két elhivatott orvos tartja életben a helyet, és egy ápoló. Az épület áramellátása haldoklik, a biztonsági rendszer réges-rég tönkrement, és a rendelő egyszerűen nem elég ennyi betegnek.

Nola Kyle. Érdekes név. Az ötletre, hogy megvarrhatom magamnak, csak megráztam a fejem. Úgy gondoltam, nem mondta komolyan. Feszültnek tűnt, de én is az voltam. Megint megkörnyékezett a sötétség, és most nehezebben űztem el. Szerencsére nem voltunk már messze.
- Nem tudtam, hogy ezt fogom tenni. Igazából eszemben sem volt. Le akartalak szállítani, aztán fogni a pénzt, és elhúzni. Kicsit sem érdekelt, mi lesz veled.
Mereven bámultam kifelé. Az ajtó nyikorgó hangjára gondoltam. Nolának igaza volt. A hősködés jutalma egy kés volt az oldalamba. Zack magára maradhatott volna a hülyeségem miatt.
- Nem kell megköszönnöd - mondtam hidegen, és nem néztem rá. Megérkeztünk a rendelő leharcolt épületéhez. Nem szűrődött ki fény, de ez semmit sem jelentett. Néha csak úgy elment az áram.
Leállítottam a motort, de nem mozdultam. Lehunytam a szemem.
- A lábad... - mondtam csukott szemmel - Sajnálom.
Aztán csak ültem ott némán.

- Jah. Aztán mégsem tudtál ellenállni - hagytam ennyiben a válaszát. Igazából nem számított. Kihozott. Igaz, ő is kevert bele az egészbe, szóval ennyivel még nem úszta meg.
Hamar a rendelőhöz értünk szerencsére, bár így nem volt túl sok időm kigondolni a mesénket, ha esetleg érdekelne az bárkit is. Peter személyén töprengtem helyette. Nem tudtam hová tenni magamban. Nem értettem, nem voltam képes kiigazodni rajta. Fogalmam sem volt mit rejthet az érzéketlen maszkja. Bosszantó volt. A bocsánatkérésszerűségével sem tudtam mit kezdeni, már épp egy gúnyos megjegyzésre készültem, mikor rá pillantva belém fagyott a szó.
- Hé! Ne merészelj meghalni! - rángattam meg rémülten a fölsőjét, majd hirtelen felindulásból a kocsi dudájára tenyereltem. Aztán már löktem is ki az oldalamon az ajtót azzal az eltökéltséggel, hogy bármi áron, de én bevonszolom magam a rendelőbe, hogy segítséget hívjak.

A válaszára nem reagáltam semmit. Azt hittem, megkérdi, miért mentettem meg mégis, de nem bántam, hogy végül nem tette meg. Fogalmam sem volt.
Csukott szemmel próbáltam erőt gyűjteni, amikor rángatni kezdett. Aztán jött a dudálás, amit már nem is igazán értettem. Zavaros szemmel néztem, mit művel, aztán amikor megpróbált kiszállni, elkaptam a karját.
- Nyugi már, nem fogok meghalni. - mondtam majdnem derűsen - Csak kell pár perc, míg összeszedem magam.
Elengedtem a karját, és visszazuttyantam az ülésembe. Lassan kinyitottam a saját ajtómat. A rendelőből senki nem jött ki a dudálásra, de az egyik ablakban fény gyúlt.
Összeszorított fogakkal kiszálltam, és megkerültem a kocsit. Nyújtottam a kezem Nola felé.
- Gyere, segítek - mondtam, bár nem voltam benne biztos, képes vagyok-e rá.

Megijesztett, mikor megfogta a karom, de ezt nem akartam a tudtára adni. Talán kicsit túlreagáltam a helyzetet, de valamiért nagyon megrémített még egy halál gondolata. Nem akartam, hogy itt mellettem pusztuljon bele a hősködésébe. Miattam.
Nem mondtam neki semmit, csak komoly arccal figyeltem, ahogy kiszáll a kocsiból. Követtem a példáját.
- Lazíts, most én fogok neked segíteni - utasítottam rendre, hogy egy kicsit felmérje a saját helyzetét, ne engem babusgasson. Ezzel határozottan megfogtam a karját és átemeltem a vállam fölött, hogy kényelmesen rám támaszkodhasson. Rendben, én sem örvendtem tökéletes, fájdalommentes egészségnek, de én biztosan túl fogom élni.
Betámogattam a rendelőbe, ahol egy szőke, tüsire nyírt hajú nővér fogadott minket unott és érzéketlen arccal.
- Mi történt? - kérdezte.

Először nem értettem, mire fel ez a nagy törődés és aggodalom, de ráhagytam. Néhány lépés után rá kellett döbbennem, hogy igaza volt. Egyedül nem valószínű, hogy elértem volna a rendelőt. Próbáltam nem túl sok súlyt a vállára helyezni, de szörnyen nehéznek éreztem magam.
- Engem megkéseltek, őt pedig lesokkolták - mondtam kertelés nélkül a nővér kérdésére.
Ez végül is a Perem. Itt az ilyesmin senki nem lepődik meg.
Az orvosi ellátás gyors volt és profi. Sebtisztítás, néhány öltés, és meg is volt az egész. Nolával nem igazán tudtak mit kezdeni, kentek egy kis krémet az égésére, de szerencsére neki nem volt olyan külsérelmi nyoma, ami komolyabb kezelést igényelt volna. Engem még figyelmeztettek, hogy pár napig ne ugráljak, és minél előbb feküdjek le. Gondolom, adtak volna némi vért is, ha van nekik, de én már annak is örültem, hogy sebvarró cérna akadt.
Nem kérte senki, de ott hagytam némi pénzt, ami egy óvatlan pillanatban el is tűnt az asztalról. Senki sem tett megjegyzést a dologra.
Még mindig gyenge voltam, de jobban éreztem magam. A pólóm súlyosan tapadt rám a vértől. Kisétáltam a rendelőből, ezúttal már önerőből, de a bejáratnál inkább megvártam Nolát.
- Tényleg tudsz vezetni? - kérdeztem - Akkor elmegyünk, és kiteszlek a házatok előtt.

A doki szerint ki kellett volna engem vizsgálni becsületesen, de nem voltak meg nekik hozzá a megfelelő eszközeik. Hát így jártam. Az orvos a bokáim is megnézte, mindkettő bedagadt és csúnyán véraláfutásos lett, de azt mondta nem súlyos. Ezt én is sejtettem. Petert összevarrták, aztán elengedtek mindkettőnket. Nem fordultam meg túl gyakran ezen a helyen, de azért megjegyeztem magamnak, hogy ha baj van, ide tényleg el lehet jönni, mert segítenek. Még ha a nővér undok is.
- Tudok - válaszoltam Peternek a rendelő ajtajában. - De ha elfurikázom magam, utána ugyanúgy egyedül maradsz, hogy jutsz haza? Tudsz így vezetni? - kérdeztem meg. - Hazavihetlek, én meg utána visszatalálok - ajánlottam neki komolyan. Biztosan nem lett volna kis teljesítmény tőlem, de nagylány vagyok, megoldom. Persze nem repestem volna, ha elfogadja a dolgot. De egy ennyit igazán megtehettem érte, még úgy is, hogy tudtam, megmarad. Estére biztosan hazaértem volna Mollyhoz.

Elindultam, aztán inkább megint átkaroltam őt, egy bocsánatkérő mosollyal. Lassan bicegtünk az autó felé.
- Remek ötlet - förmedtem rá - Végül is még csak alig vertek ma meg, egy nemi erőszak még hiányzik a listáról. Fél óra és töksötét lesz. Hazaviszlek.
Az autónál megálltam, és elengedtem őt. A motorháztetőre támaszkodtam, és mély levegőt vettem. Aztán elővettem a kulcsot, letettem a kocsira, és a lassan hűlő fémre támaszkodva eltántorogtam az anyósülésig. Beültem, de nem kötöttem be magam, mert az öv a sebemhez ért volna. Belekotortam a kesztyűtartóba, és elővettem egy doboz aszpirint. Előbb is eszembe juthatott volna. Bekaptam egyet, és szétrágtam. Aztán hátradöntöttem a fejem, és vártam, hogy a keserű íz eltűnjön a számból. A dobozt a műszerfal tetejére raktam, valahová kettőnk közé középre.
- Hány éves vagy?-kérdeztem csukott szemmel, magam sem tudtam, miért.
Lüktetett az oldalam, de tudtam, hogy rendben leszek. Bár a holnapi ketrecharcot le kell mondanom, ami kiesés.De most volt pénzem. Jövő hétig elég lesz.
Kinyitottam a szemem, és a lányra néztem. Az arcán meglátszottak az ütésnyomok. Nem mondtam semmit, csak újra lecsuktam a szemhéjam.

Elkomorodtam, mikor rám förmedt. Nem mondtam semmit, csak csöndes haraggal magamba szálltam. Mikor elengedett szinte mozdulatlanul maradtam, csak figyeltem őt. Talán tüntettem, bár igazából egyszerűen nem tudtam mit mondani. Pedig az ritkán szokot előfordulni. Aztán a kulcsot a motorháztetőre tette, és mint aki jól végezte dolgát beült az anyósülésre.
- Nyugodtan a kezembe adhattad volna - kaptam fel a kulcsot zsörtölődésem közben. Nem értettem mire volt jó neki ez a gesztusa.
- Tizenhét - feleltem őszintén a váratlan kérdésre, nem is igazán gondoltam bele, miért kérdezheti. A gyógyszeren ragadt a tekintetem egy pillanatig. Ritkaság volt felénk az ilyesmi.
Rám nézett, majd vissza is csukta a szemét.
- Most akkor vigyem haza magam, amíg te bealszol mellettem és ennyi?! - fakadtam ki.

Kissé idegesnek tűnt még mindig, de nem foglalkoztam vele. A kulcs átvételéhez fűzött megjegyzésére nem is reagáltam. A kora meglepett, de aztán jobban belegondoltam. Tizenhét, igen. Hát persze. Ez sok mindent megmagyarázott.
A következő kirohanását már nem tudtam szó nélkül hagyni. Kinyitottam a szemem és felé fordultam. Megint felhorgadt bennem a harag, és ezúttal már semmi kedvem nem volt visszafogni.
- Miért, mégis mit vársz tőlem? - kérdeztem vissza indulatosan - Könyörögjek bocsánatért térden állva? Vigyelek ágyba a megmenekülésünk örömére? Rohadt hosszú volt ez a mai nap, Nola. Ha akarsz tőlem még valamit, bökd ki, vagy pedig menjünk végre haza.
Megint hátra dőltem, de most nem csuktam be a szemem. Felé toltam a gyógyszeres dobozt.
- Vegyél - mondtam gorombán - Jól jöhet.
Az indulat lassan csillapodott bennem. Nem igazán neki szólt a haragom, de együtt éltük ezt meg, és úgy tűnt, a következményeit is egymáson vezetjük le.

- Nem akarok tőled semmit! - vágtam hozzá, miután feldühített. Erőszakosan bedugtam a kulcsot és beindítottam a motort. Nem is szóltam hozzá többet. A gyógyszerekre tett ajánlatával sem foglalkoztam. Bosszantott a hűvös, néha jogtalanul haragvó viselkedése. Igazi tahó volt most.
Az utunk szótlanul telt, én a közlekedésre figyeltem és belső gondolataimra, ő meg... Valószínűleg aludt. Nem is érdekelt. De nem hagyott nyugodni valami. Elmélkedtem egy darabig azon, h szóvá teszem, de aztán a további tüntetőleges némaság mellet döntöttem. Egy kanyarban ügyeskedtem gyorsan egyet a műszerfalon, úgy tűnt, h nem figyelt fel rá. Csukva voltak a szemei, én meg jó voltam az ilyesmiben. Nemsokára lassítottam, leparkoltam a blokk közelében. Nem állítottam le a motort, gondoltam úgyis indul tovább.
- Még egyszer kösz mindent - mondtam és már nyitottam is az ajtót.

Nem számítottam rá, hogy értelmes választ kapok, és igazam is lett. Csak egy kis fruska dühkitörése, semmi több.
Aztán eszembe jutott, hogyan pillantott a kamerába, és hogyan vágta el annak a fickónak a torkát. Nem. Ő nem csak egy dühös kis tinilány.
Nem szólaltam meg, míg meg nem álltunk a blokk előtt, ahonnan nem is olyan régen felszedtem. Heteknek tűnt ez az egy-két óra. Amikor a kocsi megállt, kinyitottam a szemem. Láttam, hogy nyitja az ajtót, és elkaptam a karját. A hirtelen mozdulattól fintor futott át az arcomon.
- Várj.
Elengedtem, és a szemébe néztem. Az átható, kék pillantás majdnem megborzongatott. A kormány alá nyúltam, és leállítottam a motort. Aztán lassan megszólaltam.
- Sajnálom, ami történt, de nem érdekel, megbocsátasz-e. - tartottam egy kis szünetet, hogy összeszedjem a gondolataim - Szóval amit mondtam, az komoly volt. Ki akarom egyenlíteni a számlát, úgyhogy ha tehetek érted valamit, most mondd.

Megijesztett, mikor elkapott, azt hittem lebuktam. Kényelmetlenül visszadőltem az ülésben és vártam, amíg leállítja a motort. Nem tudtam mit akarhat tőlem. Őszintén meglepett, amit mondott. Jó darabig csöndben ültem, elrévedtem és végiggondoltam a szavait.
Nem tudtam róla semmit, csak hogy képes volt rám találni a Peremen. És képes volt kihozni abból a raktárból. Ez azért a szememben kitett egy ajánlólevelet. Nem volt miért bíznom benne, de egyértelműen ő volt az egyetlen lehetőségem, főleg, hogy fizetnem sem kellett a szolgáltatásaiért. Most egészen szerencsés véletlennek találtam, hogy összefutottunk. A körülményektől függetlenül.
Haloványan bólintottam, majd ez ahogy rá emeleltem tekintetem egyre határozottabbá vált.
- Igen - feleltem komolyan, minden gyermeki báj lehullott rólam abban a pillanatban. - Hallottál már a Ketrecről? - puhatolóztam, nem feltétlen akartam minden információt rögtön kiadni, kíváncsi voltam előtte az ő reakcióira, valóban komolyan gondolja-e az önzetlen segítségnyújtását még így is.

Visszaült a helyére, és a gondolataiba merült. Némán vártam, hogy megszólaljon. Nem néztem rá addig, az egyre sötétülő, bíbor eget fürkésztem az autó felett a szélvédőn át.
Beletelt néhány percbe, hogy rám nézzen. A pillantásában most nem volt semmi a korábbi dühös dacból. Különleges, kék tekintete mély volt és komoly. Nyugodt erő áradt belőle.
Megfontoltam a szavait, aztán én is bólintottam, mint korábban ő.
- Jól ismerem a Ketreceket - mondtam.
Nem lepett meg a kérdés, mert az ilyesmi itt az élet része volt. Mindenki tudta, hogy létezik, legfeljebb csak azt nem, hol találhatja meg.
- Ha azt akarod, hogy harcoljak érted, várnod kell, amíg meggyógyul az  oldalam.
Megint a fejtámlának döntöttem a fejem, és mélyeket lélegeztem. Rájöttem, hogy iszonyúan éhes vagyok, de máris felfordult a gyomrom, ahogy ételre gondoltam. Lehunytam a szemem, mert megszédültem.

Bíztam benne, hogy ismeri azt a helyet. Valahogy éreztem rajta. Valóban az én emberem volt.
- Nem, nem erről van szó - ingattam meg a fejem nyugodtan, komolyságomba alig érzékelhető szomorúság vegyült.
- Három napja az unokatesóm eltűnt a környékén - kezdtem. Nem siettem el a beszámolót, úgy vettem észre rosszul érzi magát. - Tizenöt éves - tettem hozzá, hátha ez hatással lesz rá és növeli a hajlandóságát.
- Voltam bent hátul a zárkáknál, de nem találtam ott - vallottam be. Ökölbe zárult tenyerem, szinte egész karom remegett a feszítő csalódott, keserű haragtól, melynek szellemképe ezek után hangomban is halkan zengett. - De biztosan tudom, hogy ott van - bizonyosságom mibenlétét nem magyaráztam meg neki. Nem találtam szükségesnek, ennyit kellett elfogadnia.

A lány most egészen más volt, mint korábban. Lekopott róla a gyermekkor amúgy is rég karcos máza. Minden szavára odafigyeltem. Hangjában, megrezzent valami, amiről anyám jutott eszembe, nem tudom, miért. Kinyitottam a szemem, és megint találkozott a tekintetünk. Az övében szomorúságot láttam.
Végighallgattam a mondandóját, majd remegő öklére borítottam a tenyerem. Komolyan pilantottam rá.
- Segítek, de akkor teljesen őszintének kell lenned velem. Hogy tudtál bejutni oda? Az világos, hogy mutáns vagy, az öcsém is az, nem érdekel. De ha olyasmit tudsz, amit használhatunk, arról most szólj.
Szünetet tartottam, hogy vegyek egy mély levegőt. A sötétség a látómezőm szélein megint, sokadszorra is visszatért.
- És az unokatesódról is mindent tudni akarok. Ha a Ketrecekhez vitték, de nincs a többi harcos közt, akkor valami különleges dologra tartogatják, vagy talán ő maga különleges.
Egyelőre nem kérdeztem meg, miért ilyen biztos benne, hogy a fiú ott van valahol.

Ajkamba harapva töprengtem, hogy tényleg megéri-e nekem ennyire kiadnom magam. Egyébként is vele akartam tartani. Az említett öccsére gondoltam, közben az öklömre boruló kézfejére pillantottam, ami ha akartam, ha nem, hatást gyakorolt rám. Döntöttem.
- Az emberekben nem tudatosul a jelenlétem, pusztán reflexből kerülnek ki. Persze ennek is megvannak a határai, amit a te eseted tökéletesen példáz - tálaltam ki végül.
- Nem hiszem, hogy Sebastian különleges lenne. Igen, ő is mutáns, de ez annyiban nyilvánul meg, hogy négy karja van. Abból is csak három teljes, bár mindegyiket tudja használni. Másról nem tudok - mondtam ki a gondolataim hangosan. - Egyébként viszont alkatra sem egy harcos típus. Olyan magas mint én, de csont és bőr. És szemüveges - írtam le.
- Nem úgy festesz, mint aki innen képes lesz hazafurikázni magát - jegyeztem meg csipkelődve, ahogy végignéztem rajta. Tenyerem a homlokára borítottam, hogy megvizsgáljam belázasodott-e?

Figyeltem Nolát, láttam, ahogy gondolkodik. Nem volt kérdés, hogy min: vajon megbízhat-e bennem? Azok után, ami történt, egyenesen ostobaság lett volna.
Amit mondott, megmagyarázta, hogyan tudta kizsebelni a megbízómat. És gondolom ha valaki kimondottan őt keresi, akkor nem működik a dolog. Ez később hasznos lehet. Az unokatestvére leírására viszont értetlenkedve néztem.
- Gondolkodj, Nola. Kell, hogy legyen még valami. Ha csak ennyi, pillanatok alatt szétszednék a Ketrecben, és az nem érdekli a nézőket. - sóhajtottam, és kicsit megszorítottam a kezét, majd elengedtem - Azt is tudni szeretném, miért gondolod, hogy ott van. Bemegyek oda és kihozom, ha tudom, de a semmiért nem akarom kockáztatni az életem.
Talán nem más ez, mint egy furmányos bosszúterv. Nola remek színész volt, és ez lehetett profin beadagolt csapda is. Talán ha odamegyek, én találom magam a Ketrecben valami olyasmi szörnyeteggel, ami ellen nem vállalnék önként harcot.
A lány tenyere hűs volt, amiből rájöttem, hogy a homlokom viszont tüzel. Sebláz. Be kell vennem még egy aszpirint.
- Muszáj lesz - mondtam reszelős hangon, lehunyt szemmel. Reméltem, hogy még sokáig ott tartja a tenyerét a homlokomon, mert jól esett a hűsítő érintés.

- Talán épp ezért nem találtam ott, nem érdekelné így a nézőket - gondolkodtam tovább hangosan, de ettől a gondolatomtól elszorult a torkom. Talán csak ösztönösen tette, de épp jó pillanatban szorította meg a kezem, ez adott erőt, hogy ne merüljek el elmém mocsaraiban.
- Én is megyek veled. Sőt... - ráncoltam össze homlokom egy pillanatra, ahogy megfogalmazódott bennem a gondolat. - Inkább csak testőrnek kérnélek fel, meg persze segítőnek. Én észrevétlenebb tudok lenni, mint te. De egyedül nem érek semmit - mondtam ki újra felülvizsgálat nélkül, ami bennem volt.
Izott a homloka a tenyerem alatt. Elvettem róla és megdörzsöltem vele a sajátom. Mélyet sóhajtottam.
- Nem muszáj - mondtam ki halkan. Nem akartam elveszíteni az adandó alkalmat, a segítséget. Szükségem volt rá. Ha kinyírja magát hazafelé, nem érek vele semmit. Nem bíztam benne, de jelenleg sérült volt. Ezért mertem ajánlatot tenni. Bármivel próbálkozna, esküszöm, hogy megbánná.
- Nálunk maradhatsz éjszakára.

Nem mondtam ki, amire gondoltam, mert nem volt rá szükség. Nola is nagyon jól tudta, hogy ha a gyanúja igaz, Sebastian már nem él.
Végighallgattam a terveit. Logikusnak tűnt, egy pontot kivéve.
- Nem vagyok testőr - mondtam türelmetlenül - Ha odamegyünk, az fog történni, amit én mondok. Ismerem a helyet. Harcoltam ott jó néhányszor. Nem fogok gyanút kelteni, de ha mégis bajba kerülünk, minden szavamra ugrasz, világos?
A lány őszintének tűnt, de nem bíztam benne. Aztán rájöttem, hogy kénytelen leszek, mert egyszerűen nincs több erőm. Igen, náluk fogok aludni, kiszolgáltatva neki, akkor is, ha soha többé nem ébredek fel. Egyszerűen nem voltam már képes ellenkezni, túl gyenge voltam még ahhoz is.
- Köszönöm - mondtam, és csukott szemmel rámosolyogtam.
Hirtelen fázni kezdtem, pedig tudtam, hogy az autóban nincs hideg. Éreztem, hogy hideg veríték üt ki rajtam.
- Szükségem lenne pár szem gyógyszerre - mondtam, nem adva jelét, hogy bajom lenne a doboz eltulajdonításával.

Sziven ütöttek a szavai. Harcolt ott. Ettől a mondatától mintha légüres tér keletkezett volna a mellkasomban, a nyomás befele szívta, horpasztotta a szegycsontom, bordáim. Pislogtam párat gyorsan.
- Rendben - nyögtem ki végül a beleegyezésem. Észre sem vettem, hogy kissé elhúzódtam tőle, egyik kezem a mellkasom elé emeltem.
Kérésére elővettem a dobozt és a kezébe adtam. Nem kellett többet. Nem kellett olyantól, aki a Ketrecben harcol.
Igyekeztem összeszedni magam, szabályoztam légvételeim, hogy azok megnyugtatóan hassanak rám is. Minden rendben volt. Kiszálltam a kocsiból és átsétáltam az ő oldalára, hogy kinyissam az ajtaját és nehezen kisegítsem őt is. Rám támaszkodott, de már a súlyán éreztem, hogy rosszabb a helyzet, mint korábban.
- Csak egy kicsit tarts még ki - mondtam neki erőlködésem közben.

//Apple Garden Blokk - Nola Kyle lakása//

Elvettem a dobozt, és kiráztam belőle még egy szemet. Megint jött a keserű íz, és nem bírtam fintorgás nélkül ezúttal. Kissé összemosódtak az események, de valami zavart. Mintha valami változás állt volna be a hangulatban. Nola szemébe akartam nézni, de már nem is volt az autóban. Nyílt az ajtó mellettem, és megint megérintett az a hűs, kedves kéz.
A gyógyszeres dobozt a zsebembe süllyesztettem, és hagytam, hogy Nola kisegítsen a kocsiból. Az egész helyzet szürreális volt. A saját bajával nem törődve segít nekem, aki félőrült mutánsgyűlölők kezére adta, pénzért. Furcsa ez a mai nap.
Rá támaszkodtam, és éreztem testének megnyugtató melegét. Erre most szükségem is volt, mert éppen rázott a hideg.
- Semmi baj, Nola- mondtam erőtlen hangon, miközben az épület felé csoszogtam - Mindjárt jobban leszek.
Már a felvonóban voltunk, mikor percek óta először kitisztult a látómezőm. Lerobbant lift, néha szikrákat hányó kezelőpanellel. Életveszélyes.
- Te rendben vagy? - kérdeztem.

//Apple Garden Blokk - Nola Kyle lakása//