Név: Nola Kyle
Nem: nő
Kor: 17
Külső: Alacsony kamaszlány rozsdabarna hajjal és égszínkék szemekkel. Pillantása felejthetetlen, nem csak nem mindennapi árnyalata miatt, hanem a bennük ülő hűvösen nyugodt titkok érzetétől sem. Kiismerhetetlen tekintetének hatását csak erősíti arcának érzelemmentessége. Mimikája általában nem tükröz semmiféle érzelmet, és ez egyfajta nyugtalanságot válthat ki másokban. Mozdulatai, gesztusai mind lágyak, sugárzik lényéből a halk finomság.
Tulajdon: Mindig magánál hordja a kopottas bőr hátizsákját, illetve öreg, de még működő zenelejátszóját, sokszor járja a várost bedugott fülekkel, zenét hallgatva. Az Apple Garden Blokkban él egy lakásban, ami bár nem az ő nevén szerepel, sajátjaként tekint rá.
Jellem: Kiismerhetetlen, nehezen lehet meglelni benne cselekedeteinek mozgatórugóit. Valószínűleg azért, mert sokszor azokkal önmaga sincs tisztában. Belső intuícióira hallgat legtöbbször, anélkül, hogy értené őket. Nagyon kreatív, egy képzeletbeli világban él, mely meglepő módon nem idilli, nem utópikus. Inkább szürreális és kegyetlen, öszeolvad benne a valóság és fantázia, s mindebben hajlamos elveszni. Ritkán érez, és sokszor nem is tudja megállapítani mit is, vagy mit kezdjen vele. Ez az értetlensége és tehetetlensége sokszor haragban nyilvánul meg. Kívülről egy elérhetetlen, titokzatos, csöndes, szolid teremtés, de ha jobban megismeri az ember, rájön, hogy valójában bizonyos szinten félelmetes érzéketlenség jellemzi, sokszor az empátia teljes hiánya. Gyűlöli és megveti az emberiséget, utálja az embereket. De hogy vajon ennek mi lehet a hátterében igazából, azt még ő maga sem sejti. Fiatal még, kamaszodik, most alakul ki a világnézete igazán. Ebből az életkorszakából származtathatóak a néha megjelenő undok beszólásai is, barátságtalansága, a duzzogások, makacsság, valamint a lenéző viselkedés. Egyébként nem igazán mondható el róla a érzelmek kimutatása, gondolatait is megtartja magának, sőt, félelmetes szinten képes elrejteni a finom, éteri felszín alatt mindent, mi emberi.
Csoport: Civilek
Foglakozás: Nincs, gyűjtögetésből, cserekereskedelemből, lopásból tartja fenn magát.
Család:Unokatestvérek: Jake Stabble (18), elhunyt; Sebastian Stabble (15), Molly Stabble (10)
Egészségi állapot: Valószínűleg súlyos belső mutációkkal küzd. Tünetei a néha jelentkező izomgyengeség, tompa, de állandó belső fájdalomérzet, és alkalmanként orrvérzés. Mindezeken túl képes hatni mások agyára, legalábbis az ő érzékeléséről beérkező információk feldolgozására. Ezáltal teljesen észrevétlen tud maradni az emberek számára, szinte láthatatlan. Csak ösztönből kerülik ki, hiszen megérzik jelenlétét tudat alatt, de ez már a tudatos szintig nem jut el. Ettől függetlenül a felvételek rögzítik és mivel a nézőre nincs hatással a képessége, ezeket nem tudja befolyásolni. Ugyanakkor, ha valaki ismeri, tisztában van a jelenlétével, azt sem képes már megtéveszteni.
Az égetett szemét bűze súlyként nyomorgatta tüdőnket, a megmászott lomhalmok bizonytalanok voltak, meg-megcsuszamlottak lábaink alatt. Led-lámpáink fényei zavarodott rovarokként kergették egymást a nappali félhomályban.
- Nola, menjünk haza! Fáradt vagyok! – A hátamra csaptam zsákom és Mollyra villantottam a szemem. Az övé is megcsillant a hulladéktengerről visszaverődő sugarakban. – Fáj a lábam és nem kapok levegőt! Légyszi, menjünk már haza! – húzkodta meg kérlelően a kabátom ujját.
- Elegem van a nyafogásodból! – szóltam rá ridegen és elrántottam tőle a karom. – Maradj csöndben. Nem megyünk haza, míg nem találtunk valamit - szögeztem le és elindultam. – Legalább egy ennyit megtehetsz Jake-ért te is. Gondold végig ő mi mindenre képes értünk!
Gyorsan lehagytam, nem bírta tartani a tempóm, de ez volt a célom. Elfogyott a türelmem hozzá. Fel is tettem a fülhallgatóm, felhúztam a zene által létrehozott válaszfalam, kizártam a tudatomból a mocskos valóságot.
Leértem a szeméttelep egy kitaposott ösvényére, mire megnyugodtam. Fémhulladékok tömegei magasodtak fölém két oldalról, sűrű, olajos füst terjengett a levegőben, marta a szemet. Csoda, hogy nem esett bajunk, mire átverekedtük magunkat idáig. Számba vettem a lámpát és elkezdtem átkutatni egy ígéretesebb halmot. Beleszédültem a rozsdaette lomok emelgetésébe, aznap még nem ettünk semmit. Nem úgy, mint a szemétlakó, akivel találkoztam. Megálltam a koszos férfi összetákolt kalyibája előtt és figyeltem, ahogy betöri a csapdájába esett patkány fejét.
Szegény ördög.Undor futott át arcomon, mégis megszólalt a gyomrom. Mélyet sóhajtottam, éreztem, hogy ettől a tiszta gyomorsav is képes lenne utat törni magának a külvilágra. Inkább folytattam az utam, néha megálltam és beletúrtam a roncsokba. Nemsokára találtam egy szerszámosládát, izgatottan felnyitottam, de csalódnom kellett, üres volt. Ekkor hirtelen a töménynek hitt zenefüggönyöm egy sikoly metélte ketté. Felemelkedtem, kitéptem a fülemből a fantáziavilágot és idegesen hallgatóztam. Nem szólalt meg újra a hang, mégis kapkodtam lábam visszafelé az utamon, egészen a vonagló, vékony kis fénysugár forrásáig.
Molly harcolt, bár lábai nem érték a földet. Gondolkodás nélkül kezdtem el rángatni a mellettem lévő kupacból egy vasrudat.
- Ne kapálózz huncutka, megtaláltalak, az enyém vagy – hallottam a patkányos férfi rekedt, nevető hangját Molly küzdelmes nyögései közben. A vasrúd nem mozdult. – Engem nem zavar, hogy korcs vagy, megszeretgetlek, kicsi.
Kétségbeesésemben az elemlámpám vágtam a szemétlakóhoz. Meglepődött, letette a földre Mollyt és a tekintetével engem keresett, de koncentráltam, nem engedtem, hogy tudatosuljon benne a jelenlétem. Molly közben mozdult, menekült, a férfi reflexből a dús, kócos hajába kapott. Láttam, ahogy a maréknyi vörös csomó minden ellenállás nélkül a kezében marad, mintha puha vattából tépett volna ki egy kis darabot. Molly észre sem vette, csak szaladt, hogy elbújjon a hátam mögött. Ezzel viszont véget vetett az álcámnak, hiszen hiába próbáltam még mindig kisiklani a patkányember elméjéből, a szürkületben, ebben a félvak világban végül találkozott a tekintetünk. Rémülten nyúltam újra a rúdhoz, szükségem volt rá. Molly amit csak ért kapkodva dobált félre mellőle. A szemétlakó már a közelünkbe sétált, mire sikerült kiszabadítani. Ügyetlenül suhintottam felé, de ez legalább eltántorította, hátrálni kezdett.
- Csak nyugi, nem akartam bántani – nézett ránk éhes tekintettel és elmosolyodott. Nem tudom mi történt abban a pillanatban. Nekiiramodtam, vállal löktem el, fel sem fogtam, mikor került a fejem fölé a súlyos rúd. Szünet nélkül emelkedett és sújtott le egymás után, megállás nélkül. A vasat nem érdekelte a felismerhetetlenné váló könyörgés, az elhaló nyöszörgések, csak egyre nehezebbé és nehezebbé vált. A szürreális jelenet akkor ért véget, mikor már reszkető karjaim nem bírták felemelni többet. Elengedtem a fémet, ami tompa puffanással gurult a földre, s én erőtlenül, zihálva a betört koponyájú patkányember mellé rogytam. Az ölembe ejtett reszkető kézfejeim bámultam. Csak ekkor ért utol a jeges rémület. Elkésett. Sikítani akartam, sőt, éreztem, hogy ami kitörni készül belőlem, talán örökre elveszejt, örökre itt ragadok a hulladékveremben.
A holt pillanat múlhatatlan poklában valamikor egy kicsi kacsó siklott az elidegenedett tenyerekbe. Molly megfogta a kezem. Megtalált, megtalált engem önmagamnak. Csöndesen megöleltem hálám jeléül. Egy idő múlva felemelkedtem és magam után húzva őt hazaindultam.
Némán utaztunk a felvonóban, hallgattuk a rendszer visszhangzó kattanásait. Még mindig fogtuk egymás kezét. Az emeletünkre érve viszont Molly ujjai kisiklottak tenyeremből és előre szaladt. Észrevette az egyik kóbor macskát. Elveszetten sétáltam el az ajtónkig, hogy kinyissam. Molly esetlenül magával cipelte a lakásba az állatot, leült a konyhaasztalhoz és ölelgette. Én addig megpróbáltam keresni valami harapnivalót.
- Hiányzik anya – szólalt meg halkan és elpityeredett. Nem tudtam mit mondhatnék erre. Már több mint fél éve tűnt el. – Neked is hiányzik az anyukád? – kérdezte meg a szemeit dörzsölve.
Felpillantottam rá, miközben igyekeztem két szendvicset összerakni a maradékokból.
- Igen.
Újra csönd borult ránk, pusztán a macska megnyugtató dorombolása töltötte ki a teret. Letettem Molly elé a tálat és leültem vele szemközt én is. Az anyjára gondoltam. Úgy három hónapja éltem már náluk, mikor először beszélgettünk. Utána sem sikerült többet. Épp ott ült akkor, mint most Molly.
„Te vagy Nola, igaz?”
„Épp olyan vagy, mint Liana. A húgom szemét örökölted.”
„Örülök, hogy itt vagy. Bocsáss meg nekem, hogy nem sok időt töltök veletek, de muszáj dolgoznom.”
„A gyerekek megkedveltek téged.”
„Apád szeret, csak…”Csak lelépett egy éve a nőjével, engem meg lepasszolt ide. Hagyjuk a dumát. El is kergettem a gondolataim és figyeltem Mollyt, ahogy a vékonyka kis szelet húst a kenyeréről a macskának adja. Én az enyémhez hozzá sem bírtam nyúlni, pedig kavargott a gyomrom.
- Vajon anya is meghalt? – kérdezte meg remegő hangon.
- Ne beszélj hülyeségeket! – csaptam hirtelen az asztalra, majd felpattantam. A tányérom a tartalmával együtt ívben vágtam a kukába. – Ha semmi értelmes nem jön ki a szádon, inkább hallgass!
Molly megszeppent, ijedt pillantásától zsigereimbe markolt valami. Összeszorított öklöm remegett a testem mellett.
- Megkeresem a fiúkat – dobtam még elé a szavakat és kimenekültem a lakásból.
Kétszer ellenőriztem, hogy bezártam az ajtót, majd végül elindultam a felvonó felé. De már volt odabent valaki, mikor kinyíltak a lift ajtói.
- Nola! – kiáltott fel Tom, mintha kísértetet látna. A legtöbb ember számára az is voltam.
- Vissza is értetek? – kérdeztem meg tőle, még mindig kihallottam hangomból háborgó érzelmeim.
- Igen – hebegte bizonytalanul és ekkor feltűnt, hogy idegesen kerüli a pillantásom. Nem tetszett ez nekem. – Megyek, apám már vár – próbált meg eliszkolni mellettem, de kezem az ajtóra tettem, hogy megakadályozzam a bezáródását, valamint a kölyök szökését.
- Hol vannak a fiúk? – kérdeztem meg baljósan.
- Biztos hamarosan megjönnek, de mennem kell… - próbálkozott, mire megmarkoltam a pólója nyakát.
- Hol vannak a fiúk?! – hangsúlyoztam újra minden szavam fennhangon, tekintetemtől elsápadt Sebastian haverja.
- Sajnálom Nola - gyűltek könnyek azonnal a szemébe. – Elvitték őket. Nem tehettem semmit! Én… A legjobb barátom volt, és én… - hebegte levegő után kapkodva - én csak elbújtam egy konténer mögött! És elvitték őket! De hát esélyem se lett volna! Még Jakenek sem volt! – zokogott. – Annyira sajnálom! – összeomlott, ahogy elengedtem.
Gondtalan zongorajáték kísért utamon. Ezen kívül egyedül a latyakos talaj cuppogásai jutottak el hozzám. Üres tekintettel sétáltam be az épületbe. A fénytelen gyárterem levegőjét gyomorforgatóan elnehezítette az emberi kipárolgások, valamint a fekália bűze, a vaskohók tömény illata. A csőcselék extázisban üvöltözött, hullámzott a felhúzott ketrec körül. Ki a „Szörnynek”, ki a „Kölyöknek” szurkolt torkaszakadtából. Tekintetem megpihent egy, a földön heverő rozsdás csavarkulcson. Lehajoltam érte, ujjaim megfeszültek a fémen és felerősítettem a bájosan üde dallamot, amennyire csak tudtam, hogy erőszakkal nyomja el a brutalitás dübörgését. A cipőmre ragadt sár ólomsúlyként nehezítette el lépteim, mikor a tömegbe olvadtam, mely most már mocskos, bizarr balettot járt a morajló muzsikára. Sodródtam a testek sűrűjében, a forró, levegőtlen masszában, de elértem a kifeszített korlátot, mellyel a népet választották el a porondtól. Köré a magasból engedték le vaskos láncokkal a masszív fémketrecet, mely csapdába ejtette a küzdő feleket.
A Kölyök füléből híg vér szivárgott. Izmai megfeszültek, ahogy fél térdre ereszkedve tartotta magát. A Szörny tőle egy méterre püfölte a semmit, a levegőt, mintha láthatatlan falat akarna szilánkokra zúzni. A két méteres monstrum szőrtelen, verejtékes testén feldagadt izmok burjánzottak szét, széles csíkokban repesztették fel bőrét. Torz arcát iszonytatóvá festette az erőlködés. A szívdobbanásaimban éreztem ökle minden egyes csapását.
A döntetlen harc unalma ellen kutyákat eresztettek rájuk. Az egyik azonnal belemart a Szörny lábszárába. Embertelen erővel rúgta le magáról a dögöt, melynek vérrel keveredett habzó nyála a Kölyök arcára fröccsent. Ő csak a kezével suhintott egyet, és a felé tartó vad a ketrec falához csapódott. De hamarosan követte ő is, a Szörny kihasználta az adandó lehetőséget, a figyelmetlenséget és csontrepesztő erővel sújtott oldalról a Kölyökre. A fiú teste magatehetetlenül gurult végig a nedves talajon.
Összefacsaró, széttépő belső remegéssel bújtam át gyorsan a korlát alatt, de amint egy lépést tettem a Szörny egész testével rontott neki a Ketrec felém eső oldalának. Az azt tartó láncok megfeszültek, sikoltottak. Rémülten estem neki háttal a korlátnak. A söpredék elnémult, riadtan rebbent hátra, a földöntúli zongorajáték ettől kristályosan kitisztult. Megkövült a pillanat, ahogy belevesztem a Szörny mélybarna szemeibe. Valahol az érzékelés határán észleltem csak a közeledő két férfit, akik baseballütővel és vascső ütlegelték a Ketrec falát, hogy a Szörnyet a helyére parancsolják. Az egyik belökte a Ketrec résein a vasat, hogy mellkasától lökje beljebb a gigászt. A rúd viszont szabad akaratra lelt, kitépte magát a gazdája kezéből és lassan átfúrta magát a Szörny testén, hogy a bársonyos melódiám ütemeire feltépje húsát.
A Kölyök négykézlábra emelkedett, egyik kezét erőtlenül oldalra emelve tartotta magától távol a veszett állatot. Az hiába fenyegette agyaraival, nem bírt tíz centivel közelebb kerülni prédájához. De a fiú tekintete megbabonázva ült a Szörny alakján, kitágultak pupillái, nem pislogott. Ellenfele fáradtan felé fordult, hosszan nézték egymást a közöttük lebegő vascső két oldaláról. Könnyek gyűltek a szemembe.
A Szörny mozdult először. Nekiiramodott, hogy elsodorja a Kölyköt, de a rúd ezúttal a torkát vette célba, szétroncsolta. Hatalmas alakját tovább vitte a lendület, hogy megrázó robajjal zuhanjon a Kölyökre. A kutya elérte prédáját. Talán megkínzott testüket egyszerre hagyta el a lakója.
Mire sikerült a korlátba kapaszkodva felemelkednem a földről a Ketrecet már felvonták, a csőcselék eloszlott. A küzdelem a többi közé veszett, nyomát csak a porond vérsaras gödrei hirdették. A testem erőtlen volt, könnyű, légies. Nem éreztem. A lejátszóm valamikor régen elnémult, akárcsak a világom.
Végigsétáltam hátul a zárkák mentén, lakói nem érzékeltek engem, de most én sem őket. Sebastian nem volt ott. Az utolsó rabzárka előtt összezuhantam és kiadtam üres gyomrom tartalmát.
folytköv... 
