John Kowalsky

Név: John Kowalsky

Nem: férfi

Kor: 37

Külső: John idősebbnek tűnik a koránál, ami nem meglepő az ő életvitelével. Szeme és szája sarkában rég megjelentek már a ráncok, és göndör haja sem csak a halántékánál őszül már, ahogy gyakran több napig meghagyott borostája sem. A szeme alatti táskák is állandóak. A maga módján mégis jóképű férfi, pillantása kifejező és fáradt, gyakori arcán a szelíd, kedves mosoly, mely valamelyest megfiatalítja. Nem túl magas ember, alig valamivel nőtt 170 centi fölé, és ehhez kissé zömökebb testalkat társul. Jobbára az elegáns ruhákat, ingeket, zakókat részesíti előnyben, de azért sokszor néz ki gyűrötten, leharcoltan, ami nem is igazán elhanyagoltságból, mint inkább a belőle áradó mérhetetlen fáradtságból fakad.

Tulajdon: A Clearlake blokkban van lakása, és birtokol egy autót is. Van mobiltelefonja, de különösebben nem ad az ilyen kütyükre. Fegyvere nincs, nem szereti őket. Alapvetően nem kötődik tárgyakhoz, nincs egy apjától örökölt zsebórája vagy egy fényképes medálja a feleségéről, a tárgyak neki csak tárgyak. Ez alól egyedül talán a gitárgyűjteménye képez kivételt, illetve alapvetően a hangszerek, azokat tisztelettel érinti meg.



Jellem: A véleményét nem tartja meg magának, de igyekszik kerülni a konfliktust. Gyakran elmereng, a múltba réved, és sokszor látni őt szomorúnak. Szelíd, nyugodt férfi, nagyon nehéz felmérgesíteni. Többnyire halkan beszél, nem emeli fel a hangját, a véleményének mégis súlya van, ezért erre nincs is szüksége. Meghallgatja mások véleményét, és képes belátni, ha téved.
Végtelenül érdekesnek tartja az emberi lélek, a személyiség mélységeit, az emberi sorsokat, az azt formáló erőket. Kíváncsi, szeret beszélgetni, feltárni az okokat. Remek emberismerő, képes belelátni másokba, de ezt az adottságát csak arra használja, hogy segítse másokat önmaguk megismerésében. Empatikus és megértő ember, nem fél mások terhét a vállára venni. Önmagának nem vallja be, de ez menekülés, hiszen a saját élete tragédiáival képtelen megbékélni.
Az élet igazán nagy kérdéseiben éppolyan bizonytalan, mint oly sokan mások is, válaszokat keres, nem tudja, higgyen-e, ha igen, miben. Lelke mélyén szomorúság és kétségbeesés lakik, hiszen jól tudja, hogy elveszített valami pótolhatatlant, és soha többé nem lehet már az az ember, aki egykor volt.


Csoport: Civilek

Foglakozás: Egy újrafeldolgozó üzem alkalmazottja. Feladata a holttestek begyűjtése és azok üzembe való szállítása, valamit szükség esetén a takarítás. Túlzás lenne azt állítani, hogy szereti a munkáját, de a terhet, ami vele jár, képes a holtak iránti tisztelettel viselni.

Család:

lánya: Sarah Kowalsky (9)
felesége: Celeste Gray-Kowalsky (30 éves korában elhunyt)
testvére: Edward Kowalsky  bíró (33)

Egészségi állapot: Különösebb betegsége nincs, bár ami a korral jár, az őt is utoléri: manapság már olvasószemüvegre szorul, valamelyest könnyebben elfárad, mint tíz éve, de azért még jó erőben van. Bal karját elveszítette, így azt egy fejlett, gondolatirányítású műkarral helyettesítették egészen a vállától. A kar emberinek tűnik, bár közelről nézve könnyen észrevehető, hogy nem az. Egy hétköznapi emberi kar erőkifejtésének kétszeresére is képes, viszont nem tud érzékelni, sem tapintás, sem fájdalomérzet nem tartozik hozzá. Épp emiatt képtelenség tökéletesen használni, a végtag kissé esetlen, ügyetlen maradt még négy év használat után is.
John igazi problémája mégsem ez, hanem a szenvedélybetegsége. Eleinte a hiányzó karja miatti fantomfájdalomra szedett gyógyszer rabja volt, majd amikor erről sikerült leszoknia, alkoholistává vált, amit a mai napig nem tudott elhagyni.



Sóhajtva ültem le a hintaszékbe, és a pohár bort az asztalra tettem, a lemezjátszó mellé. Előre hajoltam, és a tűt a bakelitlemezre illesztettem. Sarah már aludt, így halkra állítottam a készüléket. Persze ez a zene lejátszásának rémesen elavult módja, de szerettem azt a halk surrogást, ami aláfestette magát a zenét, a tű hangját, amint a fekete műanyag barázdáiban siklott egyre beljebb és beljebb.
A lemez saját készítés volt. Minden zeneszám, ami szerepelt rajta, életem egy-egy fontos szakaszában volt a társam.
Felemeltem a vörösbort, hátradőltem, és a zene elkezdődött.


Szép gyermekkorom volt, már amennyire az szép lehet egy ilyen városban. Edwarddal, a testvéremmel jó volt a kapcsolatunk. Bár ő volt a fiatalabb, mindig határozottabb volt nálam, erősebb jellem. Amikor betöltötte a tízet, önként jelentkezett bírónak, és az egész Akadémiát kiemelkedő eredményekkel végezte. Én nem voltam ilyen szerencsés, nem tudtam, mi akarok lenni, ha felnövök. A szüleim szerették volna, ha orvosnak vagy tanárnak megyek, igazából mindegy volt nekik, csak olyan hivatásom legyen, aminek presztízse van. Nem voltak rossz emberek, csak nem mindig látták, mi az igazán fontos.
Engem a zene érdekelt. Hétvégéket tudtam eltölteni a szobámba zárkózva, Elvis Presley-t, Jimi Hendrixet, Johnny Cash-t vagy akárki más rég halott zsenit hallgatva. Játszi könnyedséggel tanultam meg előbb zongorázni, majd gitározni. Képes voltam egyetlen hallás után, kották nélkül tökéletesen visszajátszani egy dalt. A szüleim azt mondták, ez tiszteletre méltó hobbi, de megélni nem lehet belőle. Abba mégis beleegyeztek, hogy zenét tanuljak.
Hangszerek és dallamok közt, saját zsenialitásomnak boldog kábulatában telt a gyerekkorom.


Mire leérettségiztem, már profi zenésznek számítottam. A hajlandóságom, a tehetségem és a kitartásom is megvolt ahhoz, hogy igazi művésszé váljak, csak éppen egy dolog hiányzott belőlem: az alázat.Tizennyolc éves, lángoló vérű, szívből élő bolond voltam, tele naiv eszmékkel és megingathatatlannak hitt világképpel, jobban eltelve a saját tehetségem feletti csodálattal, mint valaha.
Ekkor halt meg az anyám.
Minden megváltozott. Baleset történt, elütötte egy autó, mert figyelmetlenül lelépett a járdáról. A világom összeomlott, és életemben először nem éreztem azt, hogy bármit megoldhatok és bármire képes vagyok. Elátkoztam a saját haszontalan tehetségem, hiszen mire a jó a zene? Visszahozza a holtakat?  Legyőzi a halált?
Akkor szembesültem először az elmúlással, és rádöbbentem, hogy én magam sem vagyok halhatatlan. Egyszer eljön az én időm is, és akkor majd menni kell.  
Majdnem egy egész évre felhagytam a zenével. Otthon voltam apámmal, aki sokkal jobban viselte ezt az egészet, mint én, és kerestem egy utat, bármit, ami értelmet ad ennek a rövidre szabatott néhány évtizednek. Semmit sem találtam, ami lekötött volna. Végül apám egy nap leültetett magával szemben, és fáradtan rám mosolygott.
- Miért vagy itt, Johnny?
- Hogyhogy miért?
- Tizenkilenc leszel nemsoká. Felnőtt ember. Nem az a te dolgod, hogy itthon ülj apáddal. Van az egyetemen zeneszak, igaz?
Bólintottam.
- Na akkor fogod magad és felvételizel. Porold le a gitárodat. Zenész vagy.
Ez megdöbbentett, hiszen apám sohasem támogatta a zenélést. Rájöttem, hogy a tragédia, ami belőlem egyszerű zombit csinált, őt erősebbé és jobbá tette. Megjárta a poklot és visszatért belőle.
Egyetemre mentem.

Felálltam a székből, mert elfogyott a borom. A dal folytatódott, míg én kimentem a konyhába. Először csak újabb pohárnyi bort akartam tölteni magamnak, aztán inkább nyakon ragadtam az egész üveget. Érzéketlen bal kezem ujjai ráfeszültek az üveg nyakára. Régen, amikor még nem szoktam meg a műkart, rendszeresen roppantottam össze dolgokat, és sokáig nem mertem megfogni a kislányom kezét.
Visszafelé elidőzött a tekintetem a falra tett grafitrajzon. Engem ábrázolt, bő tizenöt évvel fiatalabb kiadásban. Celeste készítette, és emlékszem, ötöst kapott rá. A lakásban több helyen is kint voltak a munkái, folyosók falán, a nappaliban, és egy önarcképe a hálószobámban. Voltak róla fotóim is, meg holoképeim, de az a grafitrajz volt mind közül a legjobb.
Visszaültem a hintaszékbe. a régi, száraz nád megnyikordult alattam. A tű tovább surrogott, titkokat suttogva a lemezbe zárt hangjegyeknek.



Harmadévesen ismertem meg Celeste-t. Voltak előtte barátnőim, némelyik ügy egész sokáig eltartott, az utolsó egy évig is. Sokkal komolyabb emberré váltam addigra, a késő tinikor emésztő, olthatatlan tüze erős fényt adó parázzsá csitult bennem.
Celeste grafikusnak tanult. Épp a campus udvarán gitároztam egymagam, amikor odajött hozzám. Azelőtt sohasem láttam, ez volt az első éve. Kora őszi, meleg, csodás színekkel megfestett nap volt.
- Le akarlak rajzolni - mondta, és felemelt egy rajztömböt, mutatva, hogy komoly a szándéka.
Meglepődtem, de végül is belementem. A rajz egy óra alatt elkészült, és soha még olyan profi munkát nem láttam. Celeste legalább akkora tehetség volt ceruzával vagy bármilyen más rajzeszközzel a kezében, mint én gitárral.
- Miért akartál lerajzolni? - kérdeztem tőle aznap este.
Egy híd korlátjánál álltunk. Giccses kis mesterséges patak futott alattunk.  Én a korláton támaszkodtam, az ő keze pedig az enyémre borult.
- Láttam valamit a szemedben, amikor felpillantottál. Gitároztál, felnéztél, és nem láttál semmit, de mégis... Volt benne valami.
- És mi?
- Majd ha rájövök, megmondom - mosolygott kedvesen, én pedig odahajoltam hozzá és megcsókoltam.


Amikor befejeztem az egyetemet, összeházasodtunk Celeste-el. Nem volt kimondottan nagy esküvő, de azért ott volt mindenki, aki számított. Celeste szülei, akik végig mogorva arcot vágtak, mert szerintük semmirekellő zenészkölyök voltam, aki lusta tisztességes munkát keresni magának. Edward öcsém, aki a bírók egyenruhája után kényelmetlenül feszengett az öltönyében, és apám, aki sugárzó mosollyal ülte végig a szertartást. Már fél éve sem volt hátra.
Régimódi, templomi esküvő volt. Meglepően nehéz volt olyan papot találni, aki komolyan vette a kérésünket, hogy adjon össze minket úgy, ahogy a múltban is összekötötték életüket a párok.
- Fogadod-e, John, hogy a melletted álló Celeste-t óvni és védeni fogod, jóban és rosszban, halálod percéig?
Pár másodpercnyi csend következett. Celeste-el egymás szemébe néztünk, és az övében láttam a pajkos kis csillanást, amit úgy szerettem. Elmosolyodtam.
- Fogadom.
Luther atya folytatta.
- És te, Celeste, fogadod-e, hogy társa és menedéke leszel John-nak, jóban és rossz, halálod percéig?
- Fogadom.
Rendhagyó esküszöveg volt. Azt hiszem, az atya maga írta, és pap létére meglepően sokat tudott az emberi kapcsolatokról.
Összeházasodtunk, és én boldogabb voltam, mint valaha.




Apám halála jobban megrázott, mint korábban anyámé. Talán mert az elmúlt években közel kerültünk egymáshoz, közelebb, mint azelőtt bármikor, vagy talán mert amit éreztem, már nem a gyermek önző félelme volt önnön halandósága felett. Arra jöttem rá, hogy nem csak én, de az általam szeretett emberek is meghalhatnak, és az a fájdalom beletép az ember lelkébe. Celeste segített. Nélküle összeomlottam volna, ez biztos. Amikor megtudtam, leültem az asztalhoz a konyhánkban, a tenyerembe rejtettem az arcom, és zokogtam. Ő nem szólt semmit, csak mellém ült és hozzám ért. Érintése, jelenléte elcsitította az üvöltő fájdalmat, megszelídítette a belőlem lakmározó vadállatot. Újra és újra megtette ezt értem, türelmesen, apró mosollyal a szája szegletében.
Ezekben a napokban olyan volt, mintha mindig valamilyen halk, zümmögő hangot dúdolt volna, monoton kis hangocskát, ami kitartóan átfúrta magát a gyász fekete falán újra és újra, egyre több és több napfényt engedve be.
Celeste szelíd bölcsessége és halk jelenléte mentett meg a zuhanástól, és én tudtam, hogy jól választottam.
- Tudom, hogy rohadtul fáj. - mondta egyszer. Rémálomból riadtam fel, hajnali háromkor.
- El fog múlni?
- Nem.
Ez volt Celeste. Nem hazudott, nem szépített. A maga módján élt és volt feleség, értékesebben és jobban, mint annyi más nő, aki ostoba, senki által nem kért önfeláldozással tette tönkre magát a szerelem nevében.  Celeste igazi ember volt, igazi vágyakkal, igazi félelmekkel és igazi hibákkal. Nem az határozta meg őt, hogy a feleségem. Csak a társam volt, természettől fogva, anélkül, hogy ezt csinálnia kellett volna.

A tű lecsúszott az utolsó barázdáról, a lemez pedig megállt. Letettem a poharat a háromnegyed részt üres borosüveg mellé, és felemeltem a tűt tartó kart, hogy megfordíthassam a lemezt. Újra halk zene csendült fel, én pedig kitöltöttem magamnak a maradék bort, ami feketének tűnt a szoba üres félhomályában.



Ahogy az éjszaka után új nap virrad, úgy felelt élet a halálra. A lányunk, Sarah megszületése mindennek új, egy kicsit szebb, egy kicsit fényesebb színt adott. Tündéri, tejfölszőke kislány volt, és az anyja óriási, gyönyörű szemeit örökölte. Öt nagyszerű, boldog év következett. Celeste az anyaságban teljesedett ki, attól lett teljesen, végérvényesen önmaga. Én magam is megváltoztam, férfi lettem s apa.
Leírhatatlan érzés látni, ahogy egy kicsi emberi lény, aki a te véredből és a szeretett asszonyéból való, aki a tiétek, aki ti ketten vagytok, cseperedik, tanul és tapasztal. Jár és elesik, aztán feláll és újra jár. Pöszén ejt ki szavakat, és mindenről, mindenről megkérdi, mire jó, mire való, hogyan működik.
Sarah egy kis csoda, és eljövetele meghozta azt, amit emberi lény életében csak a gyermeke születése hozhat meg véglegesen: felnőttünk.




Nem Celeste halálának tényét volt nehéz elfogadnom. Az olyasmi volt, amit nem lehetett felfogni, ami önmagában túl nagy, túlzottan is rettenetes gondolat volt ahhoz, hogy az agyam elfogadja. Az esetről homályos emlékeim voltak csak. Utcai lövöldözés, a bírók megjelenése, rettegés, adrenalin, és egy rossz útra tévedt gránát.
Ami igazán fáj az embernek, az éjjel történik, jobbára három óra környékén, mint minden rossz dolog. Felriadok, nem létező, izzón hasogató bal karral, és nyúlok, hogy megérintsem Celeste-t. Egy pillanatra érzem őt, érzem testének melegét, sőt, még a szuszogását is hallom. Aztán az agy emlékközpontja hidegen felülírja a szív vágyát, az illúzió szertefoszlik, és belém hasít a puszta tény: Celeste nem fekszik itt mellettem, és nem is fog soha többé. Meghalt.
Felriadtam a rémálomból, és miért? Hogy rájöjjek, hogy a valóság az igazi rémálom, és onnan nincs felébredés. A pokol nem fiktív hely, hanem a lelked, és be vagy zárva mindörökkön-örökké.
- Apa? Anya vissza fog jönni?- kérdezte egyszer Sarah.
- Nem, kicsim.
- Miért? - láttam, hogy könnyek gyűltek a szemébe, és abban a pillanatban gyűlöltem Celeste-t, amiért meg mert halni. Aztán ezt az érzést is elengedtem, és megsimogattam a lányom arcát.
- Mert nem tud.
- És ha... Ha tudna - szipogta Sarah - Akkor visszajönne?
- Igen. Akkor vissza.
- Ó... Jó. Akkor jó.
Azzal hátat fordított és ott hagyott. A gyerekek csodálatosan gyorsan gyógyulnak.



Celeste halálakor elveszítettem a bal karom. A műkar nagyon sok tekintetben megfelelő volt, de zongorázni alig, gitározni pedig szinte egyáltalán nem lehetett vele. A zenészkarrierem véget ért. Egy ideig játszogattam még, vad, dühös elszántsággal, hogy márpedig megtanulok így is játszani, de be kellett látnom, hogy lehetetlen. A műujjak érzéketlenek és ügyetlenek voltak. Ívelő, szép dallamaimba fals hangok ütöttek lyukat, és tudtam, hogy még valami elveszett, ami valaha az enyém volt.
Máshol álltam hát munkába. A halál ügyintézői vagyunk, kevesen, akik nem borzadnak el a vértől, és akik képesek ezt a munkát elvégezni nap nap után. Jól fizet, ha az ember nem hagyja kiégni a lelkét, vagy ami megmaradt belőle, akkor ez is csak egy munka, mint minden más.
Négy év telt el. Sarah egyre kevesebbet beszél az anyjáról, én sem gondolok már rá minden percben. Hiánya tompa, állandó fájdalommá szelídült, fel-felhorgadó, ijesztő viharokkal  keveredve.
Már csak a lányomnak élek, és nem tudom, mihez kezdek, ha neki majd nem lesz rám többé szüksége.

A lemez megint megállt, véget ért. Bal karomban tompa szúrással felálltam, és a kiürült üveget a kukába, a poharat a mosogatóba tettem. Éjjel három óra volt.

Nagyon mély előtörténetet sikerült alkotnod, engem lenyűgöztél. Elfogadom.