Név: Peter Donally
Nem: férfi
Kor: 24
Külső: Átlagos férfiember, a száznyolcvan centitől épp csak elmaradó termettel, inkább inas, mint izmos végtagokkal. Ezekben a tagokban azonban így is nagy erő rejlik, még ha egy külső szemlélő ezt esetleg nem is gondolná elsőre. Peter haja szőke, arcán pedig nem ritka vendég a hajánál alig sötétebb árnyalatú borosta. Szeme fekete, pillantása pedig kifürkészhetetlen, akárcsak legtöbbször az arckifejezése. A bal alkarján van egy álomfogót mintázó tetoválás, a hátán pedig két, egymást átszelő hosszú heg, két brutálisan erős korbácsütés emléke. Többnyire kényelmes ruhákat hord, nem sokat ad az eleganciára.
Tulajdon: Egy százévesnél is öregebb, környezetkímélővé alakított amerikai
oldsmobillal jár, ami eléggé roncs ahhoz, hogy senkit se érdekeljen. Eszmei értéke még a kora ellenére is elhanyagolható, nem az a típus, amiért a gyűjtők sokat fizetnének, viszont gyors és megbízható, és Peternek nincs is másra szüksége. A BlueHollow blokkban bérel lakást, bár bérleti díjat nem fizet, helyette ingyen tartja karban az épület rendszereit. Túl profi kommunikációs eszközre nem költött, de azért magával hord egy régebbi modellt. Fegyvere nincs, de szükség esetén a szerszámkészletéből magához vehet egy csavarkulcsot vagy akár egy szögbelövőt is.
Jellem: Peter egyszerű ember, és nincsenek nagyra törő álmai sem. Ha a nap végén életben van, és enni adhat az öccsének, már boldog. Intelligens fickó, annak ellenére, hogy nem volt lehetősége tanulni. Amikor ideje engedi, főleg az esti órákban, olvasni szokott, gyakorlatilag mindegy, hogy mit, az öccse tankönyveit, filléres regényeket vagy magas irodalmat, ami a kezébe akad. Szótlan természet, nagyon ritkán szólal meg, inkább csak pillantásokkal, egy-egy mosollyal kommunikál. Jó színész, amire szüksége is van: ha kell, ostoba, ha kell, szemtelen, ha kell, vidám. Bármit el tud játszani, bármilyen álarcot felölt, ha az érdekei úgy kívánják meg, és igazi érzéseit, a benne minden percben tomboló mély haragot és gyűlöletet az egész világ felé mindig elleplezi. Kifelé csupán egy csendes, derűs árnyék, aki igyekszik senkinek sem bajt okozni vagy útban lenni. Nem igazán érdeklik mások önmagán és az öccsén kívül, de azért szorult belé némi igazságérzet, és ha az nem hátráltatja a túlélést, olykor megpróbál helyesen cselekedni.
Szeret egyedül lenni, olvasni, vagy az autóját bütykölni, nem kimondottan igényli más emberek jelenlétét. Még nagyobb társaságban is inkább csak csendes szemlékőként viselkedik, bár nem szenved önbizalomhiányban, szeret a periférián maradni. Háttérbe húzódik és figyel, mindent megjegyez, mindent elraktároz, és mindig kész cselekedni, ha a helyzet rosszra fordulna.
Egyetlen igazi célja az életben, hogy az öccsének jobb életet biztosítson, mint ami neki megadatott.
Csoport: Civilek
Foglakozás: Peter amolyan ezermester. Ösztönös tehetsége van a gépekhez, egyszerűen ráérez azok működési elvére, rálel a hibáikra. Amikor épp nem tudja ezt a tehetségét kamatoztatni, elvállal bármit, hogy pénzhez jusson, az illegális autóversenyektől a kisebb bandák feladatain át egészen a Gettó és a Peremvidék kegyetlen ketrecharcaiig, amikben ráadásul már nevet is szerzett magának. Legvégső esetben a lopás, rablás is lehetőség számára, mellyel többször élt is már.
Család: Az öccsével, Zack Donally-vel (12) él, más élő rokonáról nem tud, viszont abban biztos, hogy az édesanyja meghalt.
Egészségi állapot: A ketrecharcok során könnyen megsérül az ember. Peter többször szenvedett már el csonttörést, egyszer a jobb lába, kétszer néhány bordája adta meg magát az ellenfél erejének. Jelenleg nincs ilyen jellegű problémája. Egész életében végigkísérte a fejfájás, mely néha egészen erősen is képes tombolni. Ha épp tudott gyógyszert szerezni a közelmúltban, erre beszedi, ha nem, akkor igyekszik elaludni, hátha másnapra elmúlik. Ha volt is bármi hatása a Peremvidéken töltött időnek a szervezetére, még nem nyilvánult meg.
Tizennégy voltam, amikor anyám meghalt. Szerintem ez a legrosszabb kor az ilyesmihez. Az ember már elég érett, hogy felfogja, mi történik, és ez a továbbiakban milyen hatással lesz rá, de még túl gyenge, hogy állja a sarat. Ilyenkor vagy felnősz, vagy összeroppansz. Én összeroppantam volna, ha nincs Zack. De hát van, és nem volt más választásom, mint nagyon gyorsan felnőni. Annak a kölyöknek apa kellett, nem egy másik kölyök. Néha úgy is érzem, hogy az apja vagyok, és nem bátyja.
Tehát tizennégy voltam. Apám akkor már két éve, hogy eltűnt, gondolom, valaki leszúrta egy doboz aszpirinért vagy egyszerűen csak azért, mert megtehette. Kár érte. Szerettem, már amennyire emlékszem belőle. Egy gyárban melózott, és rendes fazon volt. Szóval egy nap mikor hazajöttem az iskolából, hallottam, hogy Zack üvölt. Két éves volt, és nagyjából ez volt minden kommunikációja. Későn érő típus , ha így mondják. Nem értettem, mi baj lehet. Akkoriban abban az omladozó blokkban laktunk, egészen a fal mellett. Szóval bementem a lakásba, és láttam, hogy baj van. Két fickó, az egyiknek hiányzott a bal karja, a másiknak meg csak egy hártya volt a szemei helyén. Mutánsok. Aki a Peremvidéken él, megszokja őket. Némelyik ronda, némelyik meg tud dolgokat. Amúgy anyám ez utóbbi volt. Meg Zack is az, de ezt akkor még nem tudtuk.
Azért azt el kell mondjam, hogy szerintem ha egy mutáns szemét, az nem attól van, hogy mutáns. Vagyis... Ez nézőpont kérdése. Mert végül is ha valaki mutánsnak születik, a többiek kiközösítik, megverik, meg ilyesmi. Ettől meg könnyen olyanná válhat, amilyennek az egészségesek látni akarják.
Tehát mutánsok voltak. Zack a járókában üvöltött, a szomszédok bezárkóztak, én meg fel sem fogtam elsőre, hogy mi történik. Anyám hason feküdt a konyhaasztalon, a lábai a földön, a vak meg mögötte állt, és ütemesen mozgott. Tényleg kellett pár másodperc, míg felfogtam a dolgot. Akkor aztán rohadt ideges lettem. Kikaptam egy kést a mosogatóból, és nekirontottam annak, amelyik anyám mögött állt. A másik, a félkarú egy ostorral végigsuhintott a hátamon. Iszonyú, égő fájdalom hasított a hátamba, és térdre estem. Elfehéredő ujjakkal markoltam a kést, és megpróbáltam felállni, amikor jött a következő suhintás. Ettől már elvágódtam, és a kés is kirepült a kezemből.
Végül azt a kést vágta a félkarú tíz perccel később anyám hátába, amikor ő is végzett, és én a mai napig azon gondolkodom, vajon ha nem veszem ki a mosogatóból a rohadt kést, akkor is megölték-e volna.
Szóval végeztek anyámmal, aki végig hagyta magát, abban a reményben, hogy nem lesz ebből semmi több. Lett. Én meg ott maradtam Zack-el és a két férfival. A hátamból patakzott a vér, a szememből meg a könny, ők meg, erre tisztán emlékszem, kivettek egy adag műhúsból készült fasírtot a hűtőből, és megbeszélték, hogy volt már jobb is nekik, mint anyámmal.
Szívesen mondanám, hogy felálltam, és irgalmatlanul összeverettem magam, hogy legalább az egyikük kapott tőlem valami maradandó sebhelyet, vagy ilyesmi, de nem ez történt. Csak összekuporodtam a konyhaszekrény tövében, sírtam, azok meg elmentek, és azóta sem láttam őket.
Elmehettünk volna árvaházba, de tudtam, hogy akkor szétválasztanának minket. Én valószínűleg megfeleltem volna bírónak, Zack viszont biztosan nem, és teljesen magára maradt volna a nagyvilágban. Ezt nem engedhettem meg, szóval otthagytam az iskolát, és elmentem melózni abba a gyárba, ahol régen apám is dolgozott. Nem kérdezték, hány éves vagyok, nem érdekelt igazából senkit. Egy öreg szomszédasszony vigyázott Zack-re, míg én dolgoztam. Ez két évig ment így.
Azt még nem mondtam, hogy Zack vak. Neki kifejlődtek a szemei, de opálosak, és semmit, de semmit nem lát velük. Viszont valahogyan megérzi a dolgokat... Arra gondolok, hogy ez is mutáció lehet. Abszolút nem lát, de mégis képes tájékozódni. Ő azt mondja, hallja a dolgokat, valahogy visszaverődnek róluk a hangok. Persze ez azért nem olyan, mintha tényleg látna, és a nagyon zajos helyeken egyszerűen kiborul, de azért többnyire boldogul. Olvasni mondjuk nem tud, esténként én olvasom fel neki az aznapi leckét. De nagyon jó eszű gyerek, és nincs is szüksége egy felolvasásnál többre, hogy mindent megértsen és megtanuljon.
Tizenhat voltam, amikor a gyár bezárt. Próbáltam elmenni egy másikba, de elzavartak, meg a harmadikból is. Végül sikerült elhelyezkednem, de ez sem tartott sokáig, és mire tizenhét lettem, megint nem volt munkám. Viszont addigra már elég nagyra nőttem, szóval elmentem bunyózni a ketrecekbe. Persze kikaptam. Másodszorra is, harmadszorra is, tizedszerre is. Aztán egyszer nem, és elég pénzt kaptam, hogy kifizethessem a lakbért annak a fickónak, aki ugyan nem birtokolta a lakásunkat, de minden hétnyi késésért eltörte volna egy-egy ujjam.
Persze más dolgokkal is próbálkoztam, kiderült, hogy nagyon értek a gépekhez. Ha egy szomszédnak lerobbant a tragacsa, megcsináltam, és hirtelen elkezdett csordogálni a pénz. Jött valamennyi a ketrecharcból, valamennyi a javításokból, és rá kellett döbbennem, hogy ez nem elég. Tovább kell lépni, és ahhoz egyszerűen nincs elég tőke. Szóval kiötlöttem valamit.
Ahogy szokott, szerdán, jött a fickó a lakbérért. Ravasz arcú, büdös ember volt, de erős, és volt egy revolvere, amit úgy hordott, hogy mindenki lássa. Kérte a pénzt, én meg megtagadtam tőle, mondtam, hogy kell, mert el akarunk költözni. Ez persze nem tetszett neki, és elkezdett kiabálni, hogy mit képzelek, meg, hogy igenis fizetni fogok... Én meg fogtam a csavarhúzót, amivel épp egy szelepet javítgattam a kocsimhoz, és odaszögeztem a kezét az asztalhoz. Utána sokkal együttműködőbb lett, és többé nem fizettünk lakbért. Ez a kis többlet épp elég volt, hogy sikerüljön végre lelépnünk a Peremről.
Húsz éves koromra már a Gettóban is, a Peremvidéken is ismertek, mint ketrecharcost, mint szerelőt, mint megbízható sofőrt. Kétes hírnév, de ahhoz tökéletes, hogy pénz álljon a házhoz. Nem élünk nagy lábon, de már sikerült félretennem valamennyit. Ebből Zack egyszer talán egyetemre mehet majd...
Az élet a Gettóban sem egyszerű. Sokkal jobb, mint a Peremvidéken, de azért ennek is megvannak a maga sajátosságai. Ott vannak rögtön a klánok. A Dragonfly területén lakunk, és bár még nem volt igazán dolgom Dupont-al vagy az embereivel, valószínűleg eljön majd az a nap, amikor megtalálnak, és csak remélhetem, hogy az majd egy munka lesz, amivel bekopogtatnak. Itt ráadásul a bírók is meg-megfordulnak, nem úgy, mint a Peremen, és az embernek rájuk is figyelnie kell. Elég egyetlen ballépés, hogy az izokockában ébredj, már ha felébredsz még egyáltalán...
Van egy tervem. Elég sok pénz kell hozzá, de azért valahogy meg fogom oldani. Ha veretlen lennék a ketrecekben, meg a versenyeken is... Ja, igen, a versenyek. Talán a legveszélyesebb dolog, amibe belevágtam. Azok a sofőrök nem ismernek se istent, se embert, a verdáik meg durván felturbózott harci gépek. Senkit sem érdekel, ha a szellőzőrácsok közül előbukkan egy gépfegyvercső, és a mögötted jövő kilyuggatja a kocsidat. Jó esetben csak a kocsidat. Szóval eléggé durva, viszont nagyon jól fizet.
Tavaly majdnem belehaltam egy ilyenbe. Első voltam, és nem volt sok a célig, talán két mérföld. Korábban bezavart két bíró motoron, de aztán valahogy elmaradtak. Először azt hittem, ők lőnek rám, amikor meghallottam a golyók kopácsolását a karosszérián. A visszapillantóban láttam, hogy nem: egy ismeretlen sofőr jött mögöttem, és lángot okádott a kocsija eleje két golyószóró csövéből.
Az egyik golyó szétszedte a hátsó gumimat, ami kétszáz mérföldes sebességnél nagyon nem jó. A kocsi széttört, és mellesleg én is, utána hat hétig voltam összevissza gipszelve. Fél évig tartott rendbe hoznom a kocsit. Utána megint indultam egy versenyen, és ott volt az a tag is. Másodszorra már nem igazán fogtam vissza magam. Megint első lettem, ő meg jött mögöttem, és kezdődött a kopácsolás is. Kivettem egy csavarkulcsot a kesztyűtartóból, kihajoltam, és a golyózápor közepette elhajítottam a szerszámot. Mázlim volt, a kulcs betörte a másik fickó szélvédőjét. Meg a fejét. Többet nem lődözött senkire.
Szóval, ilyen az élet itt a Gettóban. Napról napra próbál megmaradni az ember, és reméli, hogy egyszer majd jobb lesz. Ha nem is nekem, de Zack-nek már biztosan.
